Elkészült az éves jelentése az alapítványnak…
Szép lett, látványos, és meggyőző. Ahogy nézegettem, elgondolkodtam azon, hogy mennyire nehéz egy ilyenben összefoglalni az eredményeket, eseményeket, de úgy, hogy közben a probléma mélysége, a kudarcok is érezhetők legyenek.
Mert így, ha ránézek, úgy tűnik, minden szuper. Nincs benne a küzdés, az, hogy hányszor kell a padlóról felállni, hányszor kell beismerni, hogy alulmaradtunk, hány dolgot kell elengedni, mert képtelenek vagyunk hatni rá.
Persze tudom, ez, nem az a műfaj. Egy ilyen jelentésnek meggyőzően kell mutatnia a munka céljait, értelmét, a hozzáadott értékeket, tömören, számokkal alátámasztva. Nem alkalmas felület arra, hogy a problémát is érthetővé tegye. De akkor jó-e így? Hiteles képet tudunk-e így kommunikálni vele a munkánkról?
No persze így is hosszú, mivel minden területről szerettünk volna beszámolni kicsit… és mennyit rágódtunk rajta, hogy tömörebb legyen!
Az első pillanattól látszott a munkánkban, hogy csak közösségfejlesztéssel lehet valamilyen eredményt elérni. Az egyéni kríziskezelés is csak akkor hat megfelelően, közösségi üzenettel megerősített. Ha a közösség is igazságosnak érzi, a szolidaritás érzésével viszonyul hozzá, és nem irigységgel, bántással.
A segítő tevékenységben a kríziskezelés csak eszköz lehet a változásokhoz, és nem cél. Sajnos nagyon sok esetben, sok szervezetnél is, magánszemélynél is célként jelenik meg, így is gondolják jónak, hiszen a segítségnyújtás a céljuk, az adomány rászorulókhoz juttatása. Azt szeretnék, hogy megoldódjon valamilyen krízishelyzet, ami átmenetileg meg is oldódik, de rövidesen újra szükség lesz segítségre, mert az illető élete újratermeli azt. Ha pedig akkor újra megoldást kap mástól, hamar megerősödik a tanult tehetetlenség, és túlélési stratégia épül fel erre az egészre.
Azt hiszem, valahol itt van a legfontosabb beavatkozási pont a generációs szegénységben. Az ismétlődő körökben, ahol ugyanazzal az életstratégiával, értékrenddel, életmóddal találkozhatunk. Vagyis azzal, amit a család átad a következő generációnak.
Erre kellene hatni, és ez a legnehezebb. Aki nem ismeri közelről, nyilván azt gondolhatja, az iskola elég…. aki tanul, az másképp gondolkodik majd. Az majd más életstratégiát épít.
De sajnos ez nem ilyen egyszerű. A tanulást megakasztja a család, kinél, mikor… Van, akivel elindulni is nehezebb, más nagy reményekkel indul, aztán lassan kialszik, átveszi a helyét más. Hány ígéretesnek tűnő, jól induló gyerek esett vissza az évek alatt a környezetünkben! Sokáig azt hittem, ha a középiskola feléig eljut valaki, motiváltan, eredményesen, már nem lehet baj. De sajnos megdőlt ez is… hányszor kellett kimondanunk: ennyi volt. Ennyi volt a remény, a hit, az akarat, elengedte az esélyt, pedig már csak egy lépésnyire volt, mert valami fontosabb lett, valami, ami a családban “úgy szokott lenni”, ami ott tartotta, nem engedte lépni, nem engedte más lenni. Ami erősebb volt nálunk.
Mostanában több szakdolgozó kérdezett rá nálam a kihívásokra… Amiben talán a legtöbb változást megéltük, részben a probléma beágyazottságának megértése, részben pedig a társadalmi közeg változása miatt.
Amikor elkezdtük, még egyetlen kihívás magasodott elénk: a generációs szegénység, és vele a gyerekszegénység csökkentése, a sokat emlegetett kiút, kitörési pont megtalálása és támogatása. Aztán lassan kiderült, hogy ez sem egy egyszeres kihívás, itt is több szegmensben kell gondolkozni, ami mind más-más stratégiát kíván. Hiszen a lakhatási szegénység kihívásával megküzdeni nem ugyanaz, mint mondjuk az uzsora jelenségével. Vagy az önfenntartási képességek hiányának problémája sem a családon belüli erőszakkal.
Folyamatosan újabb és újabb kihívások kerültek elénk, majd egy idő után új területtel szembesültünk, az intézményrendszerrel, amivel egy közös munkakultúra kialakítása nem kisebb kihívás, mint a leszakadó családokkal dolgozni. Hamarosan egy olyan kihívásrendszerben találtam magam, amiből muszáj volt elengedni azokat, amelyekre a legkevésbé tudunk befolyással lenni. Miközben ott vannak azok is, hatnak azok is, de a küzdelem eredményessége nem, vagy alig kimutatható, miközben rengeteg energiát vesz el tőlem is és a csapattól is.
Minden hónap első hétfőjén van egy olyan megbeszélésünk, amin minden fejlesztést végző munkatárs jelen van, és számba vesszük az előző hónap munkáját, kis előretekintéssel a következőre.
Fontos ez, mert a szerteágazó területen dolgozva kell, hogy mindenki lássa kicsit a másikét is. Mert így tudjuk a hatásokat egy irányba rendezni, és így értjük meg, mennyi tényező van egy-egy tünet, esemény mögött. Így látjuk, mit, hol kell megerősíteni, visszafogni, támogatni, hogyan tudunk a legjobban hatni, egymás segítésével is.
Miközben a területek vezetői beszámolnak, én jegyzetelek. Mindig rácsodálkozom a végén: mennyi munka! Mennyi számadat, esemény, segítségnyújtás, fejlesztés…és tudom, hogy ebben nincs is benne minden, mert képtelenség lenne követni a telefonokat, messengereket, emaileket, melyek mentén megoldódnak ügyek, a megoldás felé mozdulnak el lehetetlennek tűnő helyzetek.
Mindig újra és újra felbukkanó történet nálunk a támogatások, adományok kérdése. Mi a rendszerünkben, amit a probléma-értelmezés után felállítottunk, a közösséggel együtt szabályozni kezdtük ezt a területet is. Kimondták (nem mi, hanem ők), hogy az nem jó, ha mindenkinek, aki azt mondja, ő rászoruló, “jár” a segítség. Olyan segítségnyújtási rendszert működtessünk, ami aktivitáshoz, akarathoz, elmozduláshoz köti a támogatást. Különben nem lesz igazságos.
Ezért mi egy közösségfejlesztési alapú, un. fejlesztő segítségnyújtást végzünk, ami a változásokat támogatja, az elmozdulást a tervezhető életstratégiák felé. Ami nem ebbe az irányba mutat, hanem pl. a fekete zónában épített túlélési stratégiák felé, ott nem adunk támogatást, lehetőségeinkhez mérten próbáljuk nehezíteni ezeket az utakat, míg a másikat könnyebbé tenni.
Miközben hiszek abban, hogy jó úton járunk, hogy van megoldás, és abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy le tudtam tenni a megfelelési kényszer terhét, így gondolhatnám, hogy ez megvéd valamennyire a kiégéstől is.
Ezen a vonalon, mármint kifelé ez így is van, nekem nem kell azt hazudnom, hogy minden szuper, vagy megtaláltam a bölcsek kövét, és úgy haladunk mindenben, ahogy ma azt a világ elvárja. Sikerrel, töretlenül, kudarcok nélkül. Persze a magamnak, a céljaimnak állított megfelelés kényszere közben belül működik tovább, hogy tudok-e eleget tenni, jól látom-e, stb. Ebben már nem állok ilyen jól, mert a befektetett energia és az elért eredmény aránya nem hozza azt az ívet, amit elterveztem, amit elvárok, amit remélek. Az ok pedig a folyamatosan előkerülő új kihívásokban van, amelyek nem támogatják a céljainkat, sőt ellene dolgoznak.
Így aztán, minden erőfeszítésem ellenére egyre többet kell dolgozni, ahelyett, hogy a munkánk hatására csökkennének a terhek, számszerűleg is, és lelkileg is. Már képtelen vagyok beleállni mindenbe, még, ha az igazságérzetem ezt diktálná is.
Furcsa lett a világ. Ma nagyon sok folyamat működésének alapvető része a kommunikáció, ami a célok teljesülését kívánja támogatni. Ám a befolyásoló tényezők gyakran eltérítik az irányokat, és mire észrevesszük, már a céljainktól is egyre távolabbra kerülünk. A hitelesség megtartása nagyon nehéz, még az is előfordulhat, hogy a saját magunk által épített csapdába estünk.
Így most egy kicsit kuszának tűnik, de megpróbálom kibontani. Írtam már erről egyébként többször, hogy mennyire nehéz a civileknek jól képviselni azokat az ügyeket, amelyek nem az állam sikertörténetei. A társadalmi leszakadás, a gyermekszegénység ügye kifejezetten ilyen.
Nézzük kicsit részletesebben, területenként. Hol képviseljük az ügyet és milyen célokkal?
A kedd-szerdai Civil Sugárút rendezvényének keretében tartottam egy rövid előadást, a sok sebből vérző oktatási rendszerünk egyik sebéről, a szegregációról. Feltettem a facebookra a szöveget, de többen jelezték, hogy linket szeretnének, mert a tovább-osztásra így jobb lehetőség nyílik. Felteszem hát ide is, a blogba.
Akik érintett pedagógusok, és szegregált iskolában tanítanak, nekik biztosan megerősítő lesz olvasni. De akik nem, azoknak is elgondolkodtató lehet. De legjobban azt szeretném, ha mindenki úgy olvasná, hogy közben a jövőre gondol. És ne arra, hogy éppen most neki mi a jó. A rossz dolgok gyakran azért történnek meg, mert későn gondoljuk azt, hogy ebből rossz sülhet ki. Utólag mindig világosabban látszik minden. De akkor már késő. Visszarendezni mindent sokkal nehezebb.
Érdekes dologról fogok most írni, arról, hogy én milyen dolgokat kapok azoktól, akikért dolgozunk… Talán első olvasatra abszurdnak tűnik: ajándékozás a szegénység elleni munkában? Furcsa, de fontos a kapcsolatépítésben.
Nyilván ebben a munkában az a szerepünk, hogy mi adunk. Dolgokat is, de tanácsot, lelki megerősítést is. No meg munkát, közösségi élményt, önbecsülést, tudást, segítséget, jövőképet, jogorvoslatot, mindent, amire szükség lehet. Közben persze tanulunk mi is, érteni őket, az okokat, az összefüggéseket, a miérteket. Tehát tudást kapunk...és minket is építő visszajelzéseket. No persze nem mindig, sok a romboló is, de nem ezekre fókuszálunk.
Természetes, hogy kialakul köztünk egy kölcsönösség, egy viszony, amire aztán további bizalmi elemek épülhetnek. Ebben mindenki az egyénisége szerint kapcsolódik, ki barátibb viszonyban, ki távolságtartóbban. Amire törekszünk mindig, az a kölcsönösen elvárt tisztelet. Erre igyekszünk mintát adni, kommunikációban, mindenben.
