Amikor az ember a generációs szegénység megtöréséért nemcsak a gyerekekkel, hanem a felnőttekkel is dolgozik, rájön olyan pontokra, amelyek furcsán rögzültek, és sok mindent meghatároznak az életben.
Persze mindig mérlegelem azt is, mennyire a társadalmi leszakadás sajátossága egy-egy felismerés, és sokszor kell azt mondanom, jelen van ez mindenhol, de talán jobban halmozódik azon a terepen, ahol dolgozunk.
Ezeket a felismeréseket először talán akkor rögzítettem, mikor a társadalmi vállalkozásunkban a szülők foglalkoztatásába kezdtünk. Kezdtem kigyűjteni a kudarcos esetek után azokat a viszonyulásokat, amelyek konfliktushoz vezettek, gyakran felmondáshoz is. Próbáltunk persze az új munkatársakkal olyan szabályrendszert kialakítani, amelyben ezek a kockázatok kiküszöbölhetők, de ez is sok tényezőtől függött. Részben azoktól, akiket felvettünk dolgozni, az ő egyéni problématérképüktől, és részben azoknak a kollégáknak a tudásától, attitűdjétől is, akik feladata a munka szervezése, irányítása, a munkatársak fejlesztése volt.
Ezt a napot sok szempontból meg lehet közelíteni. Lehet örömködni, és szomorkodni is. Lehet a felelősségeket hangoztatni, család-oktatás-gyermekvédelem-állami rendszer megközelítésben is. Nézőpont kérdése, honnan, mit akarunk kiemelni.
Mégis, összességében nézve nem állunk túl jól. A közoktatásunk mára elvesztette esélykiegyenlítő funkcióját, ma sokkal inkább erősíti a társadalom kettészakadását. A gyermekvédelemből egyre több sokkoló történet és adat kerül nyilvánosságra. Mára már világossá vált az is, hogy a “családok védelme” szlogen bizonyos családok védelmét jelenti, akik a társadalmi leszakadásban érintettek, ők nem férnek bele a képbe. Róluk egyszerűen nem vesznek tudomást.
Az átalakuló, központilag irányított, támogatott és erőltetett értékrend hívei és passzív befogadói pedig őszintén hiszik: így lesz jövője az országnak. A szűk, egyre gazdagodó elittel, a holdudvarukban szintén jól élő csoportokkal, akik a lojalitást adják a gazdasági jólétért cserébe, és a csendben vegetáló tömegekkel, akik abban szocializálódtak, hogy “aki közel van a kondérhoz, az mindig megszedi magát”, ez mindig így volt, ezt el kell fogadni, és remélni, hogy aki hallgat, azt nem fenyegeti semmi. Azt békén hagyják. Számukra ez és ennyit jelent a demokrácia.
Érdekes dologról fogok most írni, arról, hogy én milyen dolgokat kapok azoktól, akikért dolgozunk… Talán első olvasatra abszurdnak tűnik: ajándékozás a szegénység elleni munkában? Furcsa, de fontos a kapcsolatépítésben.
Nyilván ebben a munkában az a szerepünk, hogy mi adunk. Dolgokat is, de tanácsot, lelki megerősítést is. No meg munkát, közösségi élményt, önbecsülést, tudást, segítséget, jövőképet, jogorvoslatot, mindent, amire szükség lehet. Közben persze tanulunk mi is, érteni őket, az okokat, az összefüggéseket, a miérteket. Tehát tudást kapunk...és minket is építő visszajelzéseket. No persze nem mindig, sok a romboló is, de nem ezekre fókuszálunk.
Természetes, hogy kialakul köztünk egy kölcsönösség, egy viszony, amire aztán további bizalmi elemek épülhetnek. Ebben mindenki az egyénisége szerint kapcsolódik, ki barátibb viszonyban, ki távolságtartóbban. Amire törekszünk mindig, az a kölcsönösen elvárt tisztelet. Erre igyekszünk mintát adni, kommunikációban, mindenben.
Boldogság és boldogtalanság… vajon mitől függ?
Sokszor kérdezik tőlem a gyerekrajzok kapcsán, hogy miért olyan vidámak ezek a rajzok, amelyek nálunk készülnek, mikor a gyerekek sokszor nélkülözésben élnek… A rajzok tényleg vidámak, mert az úgy van, hogy minden gyerek ott, azok között a keretek között keresi a boldogságot, ahol él. Számára ez a természetes, nincs megtapasztalása másról, és nem keserűség, szomorúság hatja át a napi gondolatait. A gyerek játszik, fantáziál, mesél, és megéli a rajzait. A távoli világ gazdagságai is másfajta értelmezést nyernek ott ahol a "nincs" a jellemző állapot.
Nemrég néhányan egy beszélgetésen voltak tőlünk, afféle példaadó, a nehézségekkel sikeresen megbírkózó emberrel találkozhattak, az ő életéről, küzdelmeiről...
Egy bő hétig távol voltam, próbáltam kicsit kikapcsolni, töltődni. Aztán visszacsöppentem a munkába, abba, amit az élet bizonytalanabb felén élők támogatásáért végzünk. Bár ez nem is jó kifejezés, hiszen csak egy részük bizonytalan a saját jövőjével kapcsolatban, nagyobb részük abban a megszokott bizonytalanságban él generációk óta, amelyben esélytelenek egy másfajta...
Azt kérdezte tőlem valaki a héten, mit gondolok, mitől lesz ez fenntartható, amit az Igazgyöngy csinál? Talán a finanszírozás miatt kérdezte, hiszen az jogos kérdés, meddig lehet adományokból, támogatásokból ellátni állami feladatokat, kitöltve az állam működési hézagait. Mert ebben ott a már sokszor feszegetett örök kérdés, azzal, hogy a civilek...
Nem bírok napirendre térni e fölött. A hat élelmiszer (cukor, liszt, olaj, tej, sertéscomb és csirkemellfilé) közé utólag beemelt csirkefarhát üzenete mögött. És azt hiszem, benne van minden, az is, amit tud, és az is, ahogy vélekedik a szegénységről a...
Az Igazgyöngyben a legerősebb adományozási időszak a karácsonyi. Évről évre növekszik az elért gyerekek, családok száma, annak függvényében, ahogy forrást, adományt tudunk teremteni...
Ha valaki az elejétől olvassa ezt a blogot, azt érzékelheti, hogy mondjuk az első öt évben sokkal több egyéni történet volt benne, gyakran csak egy-egy ilyen esetleírás volt az egész blogposzt, aztán folyamatosan lett magyarázóbb jellegű. Bár arra mindig igyekeztem törekedni, hogy konkrét jelenségek, történések kapcsán írjak, de ahogy egyre...
