Az akaratért, motivációért, ami mindenképp szükséges ahhoz, hogy valaki képes legyen változtatni az életén, nagyon sokat dolgozunk. Gyerekkel, felnőttel egyaránt. Óriási utat jártunk már be sok családdal, de persze vannak, akikkel még mindig egy helyben topogunk.
Mert nagyon sok tényező hat az ellen, amit el szeretnénk érni, és ugye ha csak mi szeretnénk, abból biztosan nem lesz változás. De mivel, hogyan lehet erre hatni? Sokan hiszik, hogy annyi: mondjátok meg nekik. Hogy mit? Hát, hogy tanuljanak, osszák be azt a keveset is, ne dohányozzanak, műveljék a kerteket, keressenek legális munkalehetőséget, ne használják ki egymást, éljenek a tudatos családtervezés lehetőségével, stb. És akkor nyilván a fejükhöz kapnak: “ó, hogy ez eddig nem jutott az eszünkbe!”… és ripsz-ropsz meg is oldódik a társadalmi leszakadás problémája.
valóság azonban nem így működik. Ahol generációk óta másfajta életstratégiák épülnek, ott a gyerekek is ezt a mintát viszok tovább. A környező világ pedig nem kedvez a változásoknak. ...
Kötődési zavarok, azok transzgenerációs továbbhordozása, majd leképezése újra…azt hiszem, ezek is meghatározók a generációs szegénységben.
A kiskorban megélt biztonságos fizikai és pszichológiai közeg alapot ad a későbbi kapcsolatokhoz. De gyakran azt érzem, hogy a generációs szegénységben szinte minden gyerek traumatizált. Adja ezt a lakhatási szegénység, a létbizonytalanság, a családon belüli viselkedésminták, a konfliktusok gyakorisága, az indulatok kezelésének hiánya, a mindennapokat meghatározó viszonyulások.
Folyamatosan próbáljuk felhívni a figyelmet az első évek meghatározó szerepére, de nagyon nehéz a berögződéseket megváltoztatni. Nehéz még azt is megértetni, hogy a pici gyerek kiságya mellett naphosszat nagy hangerővel zenét sugárzó televízió, ami képpel-hanggal elképesztő ingertömeget zúdít rá, rendkívül káros.
Pár napig aggódva figyeltük a híreket, tényleg eltűnt-e egy ember a kis faluban, ahol dolgozunk. Ahol persze mindenki ismer mindenkit, és semmi sem tud titokban maradni pár napnál tovább.
Eltűnt már máskor is, néha hónapokra is, mióta itt dolgozunk, de akkor volt némi sejtésünk, hogy hol van, és egyáltalán, tudtunk arról, hogy készül a fiaihoz. De most ez nem tűnt valószínűnek, mert nincs kihez mennie, legalábbis tudomásunk szerint.
Mára már kiderült, hogy megvan, a faluban bujkál, talán valami vitás ügye is volt, talán meg is verték, de egyelőre nem látjuk tisztán, mi történt, sem mi, sem a rendőrség. Mikor előkerült, nem volt partner a probléma tisztázásban, inkább megint sietve elvonult, miközben láthatóan legyengült, és a verés nyomait is magán viseli. Elzárkózott és megint a rejtőzködést választotta.
Az ember folyamatosan szerez tapasztalatokat, gondolkodik, keresi az általános és egyedi problémákat a társadalmi leszakadás bonyolult folyamatában.
Már sokszor megállapítottam azt is, hogy nincsenek olyan nemzetközi példák, melyeket mindenhol lehetne alkalmazni, ugyanis mindenhol más a probléma beágyazottsága. A beágyazottságot pedig mindig az adott ország történelmi-politikai folyamatai befolyásolják, és ennek az egyediségével mindig számolnunk kell.
Persze ez nem jelenti azt, hogy nincsenek azonos mintázatok, főleg azokban az elemekben, ami az általános emberi viszonyulásokhoz köthetők, de a problémát minden ország magának csinálja meg, így mindenkinek magának kell megkeresnie a megoldásokat is.
A tapasztalatok értelmezése sokat segít abban, hogy önmagunkat is elhelyezzük, és gondolkodhassunk azon, milyen viszonyunk van a dolgokhoz. Ha mondják nekünk, vagy elolvassuk valahol, az nem hat olyan erővel, mintha magunk is megtapasztaljuk.
Szóval, az “okos ember más kárán tanul” nagyon sokszor nem jön be. Ugyanazokat a hibákat gondolkodás nélkül elkövetjük, amiket másoknál esetleg ki is elemeztünk. Mennyit kell gyakorolni a gyerekeknél is ezt….és a felnőtteknél is, ahol gyerekkorban kimaradt a beépülése. És folyamatosan “ébernek” kell lenni ebben, mert így csökkenthetjük a kockázatokat magunk körül. És körülöttük is.
Egyébként is minden viszonyítás kérdése. Aki jó körülmények között él, az is hajlamos siránkozni, hogy milyen rossz neki valamilyen területen. Aztán, mikor mondjuk eljön az alapítványhoz, és belelát abba, mit jelent pl. a lakhatási szegénység, milyen mélységei vannak, átértékeli a helyzetét. Sokszor kapok ilyen visszajelzést a látogatások után.
