Azt az első évben megértettem (17 éve, mikor az oktatás mellé szociális munkát társítottunk az Igazgyöngyben), hogy a közösségi hatásokra építeni kell, az egyéni támogatás önmagában nagyon kis százalékban hoz...
Tizenhat éve kezdtünk bele Toldon az esélyteremtő munkába. Fogalmam sem volt a társadalmi leszakadás bonyolult problémahalmazáról, csak azt éreztem, tenni kell valamit, mert az nem lehet, hogy gyerekek így éljenek, mint amit ebben a kis zsákfaluban láttam, ezen a teljes világvége-helyszínen. Csak a segíteni akarás volt meg bennem, tudásom meg...
Divatos téma, könyvek, előadások, podcast-ek sokasága szól arról, hogyan nézhetünk szembe önmagunkkal, hogyan tudjuk megérteni a reakcióink okait, visszamenve egészen a gyerekkorig. Ha ez sikerül, lehetőséget kapunk arra is, hogy változtassunk a viszonyulásainkon. Ezzel jobban, mentálisan egészségesebben élhetünk, és így hathatunk a környezetünkre...
A Forbes Makers Day rendezvényén nagyon sok érdekes beszélgetést hallhattam. Ilyenkor (ez szakmai ártalom nálam), mindig rávetítem a hallottakat a munkánkra is, és próbálom a generációs szegénységben élők szemszögéből is értelmezni ami...
Az a helyzet, hogy nagyon szeretem az internetet… Azt hiszem, kicsit függő is vagyok. És szeretem a mesterséges intelligenciát is, főleg információgyűjtésre használom.
Iszonyúan sokat lehet tanulni ugyanis az online térben. Persze mellette könyveket is olvasok, a nyomtatott forma olvasása más, elmélyültebb, gondolkodtatóbb, az online térben az információk sokkal gyorsabban kapcsolhatók másokhoz, és gyorsan kapok újabb és újabb szempontokat. Mindkettőnek megvan az előnye, mindkettő fontos nekem.
Amikor egy cikkben találok egy-egy olyan kifejezést, amit nem ismerek, rákeresek…és ez gyakran visz el más felületekre is, ahonnan újabb információk sora jön elő. De mindig visszatérek az eredetihez is, és utána rendszerint az a gondolkodás következik nálam, amiben a kapcsolódását keresem meg a munkánkhoz.
Aki dolgozik a társadalmi leszakadásban élőkkel, az érteni fogja, miről beszélek… Persze mindig remélem, hogy más is. Folyton próbálom megértetni az okokat, amelyek egy-egy jelenség mögött vannak. Meg persze előtte megérteni is, ami sokszor nekem sem egyszerű. Mert nehéz ez, még akkor is, ha az ember nagyon empatikus. Nehezen lehet feldolgozni ugyanis, ha dolgozik valamiért, hisz benne, aztán kiderül, hogy nem volt eredménye, és értéktelenül pattan le azokról, akikért az egészet összehozta.
De mindenből tanulunk, és igyekszünk másképp megközelíteni a problémát. Mert egyszer csak találunk valami megoldást… olyan nincs, hogy nem.
Amikor az ember kirándulni, táborozni visz gyerekeket, akkor az első, a legfontosabb, hogy legyen olyan bizalmi légkör, amiben a szülők nyugodtan elengedik velünk őket. Hogy tudják, rendben lesz minden, vigyázunk rájuk, nyugodtan ránk bízhatják. Ma már ez nem gond, de az elején nem volt egyszerű.
Most, hogy túl vagyunk a közösségben a mikulásnapon, és ezerrel készülünk a karácsonyi ünnepségre, ilyenkor mindig több az érzelmi faktor a munkánkban. Évközben próbáljuk a folyamatokat átláthatóan, a közösség számára is érthetően, közösen alakítva működtetni, szem előtt tartani a következetességet, de ilyenkor már ott dolgozik bennünk az ünnep üzenete is. Szóval, most különösen nehezek a döntések.
Szeretnénk mindenhova karácsonyt vinni. De ez azért nem olyan egyszerű, ha az ember nem csupán a kríziskezelés, az adományozást végzi, hanem az elmozdulást támogatná, az aktivitást építené, hogy másfajta életstratégiák rögzüljenek legalább a következő generációban. Ez ugye az a fejlesztő segítségnyújtás, ami alapvetően megkülönbözteti a szociális munkánkat a simán adományozást végző szervezetektől.
Ha a gyerekeket kérdezzük, melyik ünnep a legkedvesebb nekik, szinte mindannyian a karácsonyt mondják, a mi kapcsolatrendszerünkben is. Mert beépült ennek az üzenete erősen az intézményrendszeren keresztül, és hát ott a televízió, ahol ez tematizálja már most mind a reklámokat, mind a filmeket.
Beépül így a gyerekekbe is a karácsony “szokásrendszere”, szlogenjei, és a vágyak is, a meglepetésre, ajándékokra. Ott is, ahol ma is csak az Igazgyöngy ajándékai tudják ezt hordozni.
Évről évre bővül a kör, egyre több települést, gyereket érünk el, és minden évben újratervezést is igényel a dolog. Hiszen változik a helyzet, sajnos nem mondhatom, hogy jó irányba, de mindig sok előzetes tájékozódást, egyeztetést igényel, melyik településen és milyen mértékben képes az önkormányzat segíteni, hol vannak még más segítő szervezetek, hogy ne párhuzamos szolgáltatásokat állítsunk fel, hanem összefogva próbáljunk a lehető legtöbb nélkülöző családba karácsonyt vinni.
Elolvastam most egy könyvet, Carol S. Dweck Szemléletváltás (a siker új pszichológiája) című könyvét (HVG könyvek). Arról szól, hogyan lehet a rögzült szemléletmódot fejlődési szemléletűre változtatni. Afféle önfejlesztés ez részemről (szeretem az ilyen könyveket, mert tükröt is tartanak), de én az olvasottakat nemcsak saját magamon belül, próbálom értelmezni, hanem abban a közegben is, ahol dolgozom. Vagyis, a társadalmi leszakadásban, generációs szegénységben élőknél.
Mindig találok megerősítéseket is, gondolatokat, melyeket ösztönösen már értelmeztem, sokszor más kifejezésekkel, de tartalmilag azonos pontokat találok benne. Ezek nagyon jók nekem mindig, visszaigazolásként élem meg. És persze mindig kapok ezekből új szempontokat is, melyek mentén újra és újra átgondolhatom a munkám fókuszait.
Persze nem lehet mindent egy az egyben értelmezni, ez egy amerikai pszichológiaprofesszor műve, nyilván az ottani példák nem a mienkkel azonos társadalmi közegben születtek. Más az iskolarendszerhez való viszony, az értékelési rendszer, az életstratégiák is más motivációkkal terveződnek. És nem a társadalmi leszakadásra fókuszál a könyv.
Meghallgattam a Friderikusz podcastban a Steigervald Krisztián, generáció-kutatóval készült beszélgetést. (Ajánlom mindenkinek.) Nagyon érdekes volt, ahogy végigvezette a generációs változásokat, átszűrtem az infókat a magam viszonylatában és a munkánk tekintetében is.
Ez utóbbi vonatkozásában leginkább elgondolkodtató volt számomra a közösségi fókuszok eltolódása az egyén irányába.
Én az 1960-as születési évemmel a “baby boommer” generációba tartozom, bár az amerikai viszonylatban kialakított kategória nem azonosítható a hazai helyzettel, legalábbis gazdasági elemiben biztosan nem, de van, amiben igen. Nálam erős a közösségben gondolkodás, ami a következő generációknál, amit a generáció-kutató szemléletesen a walkman megjelenéséhez kötött, egyre kevésbé van jelen. (A példában a közösségi zenehallgatás, a koncertek közös élménye tevődött át az egyénire, amiben kizárva a többieket, kizárólag egy személyre korlátozódik a muzsika élvezete. Innen indulva jut el a mai énközpontú világig a generációkon átívelő változások sorozata.)
