Tizenhét éve, mikor elkezdtem ezt az egészet ebben a kis zsákfaluban, el nem tudtam volna képzelni, hogy eddig eljutunk majd. Mert akkoriban egyetlen közösségi érték érték sem hangosodott ki a napi túlélésért folytatott harcban.
Az önkormányzat addigra már feladta a falunap gondolatát is, mert az rég nem arról szólt már, mint amiről kellene. Az utolsó italba és agresszióba fordult próbálkozás után elengedték ezt a programot.
Kezdetben persze mi sem gondoltunk rá, volt elég gondunk a közös értékek megtalálásával, és valamiféle elköteleződés kiépítésével. Aztán hat éve megpróbáltuk, együtt, az önkormányzattal feléleszteni ezt a szép közösségi eseményt. Szigorúan alkoholmentesen, gyermekközpontúan, főzőversennyel, focival és gyerekfoglalkozásokkal indítva, amit mi, fejlesztő munkatársak vittünk. Az első falunap, vagy inkább fél nap, gond nélkül lezajlott.
Aztán óvatosan bővítettünk. Zenés műsor a gyerekeknek, majd ugrálóvár a már megszokott programok mellé. Ma pedig már céges partner tartotta a gyermekfoglalkozásokat, az arcfestést, ügyességi és oktatójátékokkal. Ők meg is vendégelték a gyerekeket, hot-doggal, jégkrémmel. Filmes vendégünk is volt, egy dokumentumfilm készül majd, amihez most is készültek riportok, felvételek. Nekik köszönhettünk egy gyümölcs-édességcsomag osztást is a családoknak, egy másik szervezet bevonásával. Három focicsapat mérte össze az erejét, hősiesen küzdve ebben a hőségben. És ki ne hagyjam a táncbemutatót, egyszer már volt ilyen, most az egyik kolléganőnk tanította be a lányokból-asszonyokból álló csapatnak a produkciót.
Tizennégy csapat főzött, és készült egy nagy kondér közösségi gulyás is, az önkormányzat jóvoltából, és sült vagy ötszáz palacsinta, hat sütővel, órákon át. Az egyik helyi asszony kezdeményezésére a falunap előtt tombolajegyeket lehetett vásárolni, és nagyon sok ajándék lelt így szerencsés gazdára. Az ételek zsűrizését most is szakember végezte, a Hajdúság Séfje, aki elköteleződött mellettünk, és pro-bono számíthatunk rá, minden évben. Most még két különdíjat is felajánlott, olyan jó ételek készültek. A zene, hangosítás is helyben oldódott meg, profi módon.
Nagy volt a hőség, de szuper napunk volt, sok gyerekmosollyal, finomságokkal, beszélgetésekkel, egyetlen indulatos, hangos szó, konfliktus nélkül. Lassan nyitjuk meg a nyilvánosság felé ezt az eseményt, amit szeretnénk majd valamikor fesztivállá fejleszteni.
Azt hiszem, azért vagyok ilyenkor különösen boldog, mert tudom, hogy honnan indultunk. Persze volt most is, aki nem jött el, de biztosan tudom, hogy ezzel ő veszített. Mert nem tudott a részese lenni a közösségnek. A közösségnek, aminek most már határozott ereje van. Szervezőképessége, ötletei, felelőssége. Akarata. És jó érzése.
Szóval, ez egy olyan tapasztalati kép nekem, ami megerősíti, jó elgondolás volt közösségi alapokra tenni ezt a fejlesztést. Jó ötlet volt a közösségi élmény átélését behozni, a helyzetbe hozással, a felelősségek megélésével és a visszacsatolásokkal. Mert helyi munkatársaink gondoskodtak már a ránk eső holmik odaszállításáról, kipakolásáról, az ivóvíz biztosításába is bekapcsolódtak (felírva minden szomjasnak a nevét a pohara aljára, hogy egész nap ebből igyon, csökkentve ezzel az esemény ökológiai lábnyomát), és ők gondoskodtak a gyerekek felügyeletéről is, az ugrálóvárnál. No meg főztek is természetesen, és a táncban is részt vettek. Mert magukénak érezték az egészet.
És ez nagyon fontos. Hogy egyre inkább magukénak érezzék.
Az is fontos elem volt ebben az egészben, hogy semmiben nem volt olyan “jó az ezeknek” viszonyulás. Lehet, sokan nem értik most, mi ez. De mi a munkánk során számtalanszor megtapasztaltuk a másodrendűség érzését, akár a gyerekekről, akár a felnőttekről, vagy csak magáról a témáról, a társadalmi leszakadásról volt szó. Hogy örüljenek, hogy ezt is kapják. Jó az nekik… Mindig szóvá tesszük ezt, ha észrevesszük, és az eseményeinken is nagyon vigyázunk, hogy ragaszkodjunk ahhoz a színvonalhoz, amit a jobb társadalmi státuszúak is elvárnak, ha róluk van szó. És nagyon jó, hogy a meghívott előadók, szolgáltatást nyújtók, akár fizetős, akár pro-bono értik ezt.
Nekem volt egy másik vonal is, ami nagyon boldoggá tett. Az, ahogy az Igazgyöngy csapata megszervezte ezt az egészet. Rutinosan, mindenre gondolva, mindenre figyelve, rugalmasan. És jókedvűen, igazi csapatként. A szervezésbe pedig most már nem folytam bele, önállóan végeztek mindent. Ez abban erősített ma meg, hogy jó kezekben van az Igazgyöngy. Elkötelezett csapatot sikerült építenünk.
Szóval, ez a nap ma nekem a pozitív visszacsatolásé. Mutatta, hogy visszafordítható egy szétesett közösség a gödör mélyéből. Az emberi kapcsolatok újraépíthetők, és megalapozható egy élhető falu újra. A kritikus tömeget azt hiszem elértük, és az kezdi majd behúzni a többieket is.
Sokat beszélgettem ma a felnőttekkel. Hallgattam nehézségeket, kihívásokat, régi emlékeket, reményeket és terveket is. Egy sor dolog már összeköt minket… ez a tizenhét év hosszú idő, ez alatt annyi minden történt. Néhányan hallgatták a partizános interjút velem, és most mondták, hogy nem is tudtak róla, nem is gondolták. Mert nem mondtam.
Nem, nem tudtam feltárni nekik semmit abból, mennyire nehéz ellenszélben kellett dolgoznunk értük. Mert a manipulált állapotukban nem értették volna. Most ez is egy öntudatra ébredés, egy lelepleződése és átgondolása az elmúlt tizenhat évnek.
Minden beszélgetésnek előretekintő, megoldáskereső hangulata volt. Áthatotta a bizalom, az összefogás igénye és a kölcsönös tisztelet. Azt hiszem, ennél jobb visszacsatolást nem kaphattam volna. Van egy működőképes esélyteremtő modellünk, ami biztos alapértékeken nyugszik…és ami már nélkülem, alapító nélkül is képes működni. Úgyhogy ma elégedettséget és boldogságot éreztem. Köszönöm mindenkinek!