Írtam már többször is arról, mennyire nehéz beismerni, ha nem tudunk hatni, micsoda küzdelem elfogadni, hogy nem lehet mindenkit megmenteni. Pedig el kellene tudni fogadni ezt, hiszen nem tudunk helyettük élni, helyettük gyereket nevelni, megélhetést biztosítani, és ha semmilyen módon nem megy a partnerré tevés, akkor magunk miatt meg kellene tudni élni az elengedést is.
Ami persze nem megy. És ha valaki azt gondolja, messziről, hogy ilyen nincs, mindenre van megoldás, azt kell, hogy mondjam, vannak helyzetek, mikor ezt nem látni. Leginkább ott - és erről is írtam már többször - ahol az integrálható értelmi fogyatékosság széles skáláján helyezett el valakit a rendszer gyerekkorában, majd az általános iskola elvégzése után hirtelen elfelejtődik, hogy a döntési, életvezetési képességekkel bármi gond lenne. Innentől nincs segítség, tanácsadás, semmi. Él az illető ahogy tud.
Nagyon sok területen dolgozunk, folyamatosan kísérletezünk azon is, hogyan lehetne ezt az egész beavatkozási rendszert vizualizálni, az egymást erősítő hatásokat világossá tenni valami egyszerű ábrán, de ezt még nem sikerült kitalálnunk.
Mindegy, hogy a szervezeti ábra felől, a foglalkoztatási struktúra felől közelítek, vagy a hatások felől, az egész ugyanolyan bonyolult, átfedésekkel teli. De talán pont ez a lényege, a minden mindennel összefüggés elve, talán pont ez hiányzik az állami rendszerből, ezeknek az összefüggéseknek az ismerete és a kezelése.
Ebben aztán mindig van munka, gondolkodnivalót talál benne az ember, a vezetőség, a csapat, és persze az egészet rugalmasan igazítani kell még a folyamatosan változó társadalmi-politikai közeghez. Szóval, mindig újra és újra rá kell nézni az egészre, hol tartunk, jó struktúrában dolgozunk-e, hol gyenge a hatékonyság és miért, vagy hol mérhetünk pontosabban. Ezt viszont nem lehet úgy, hogy közben a napi munka is velünk van, mert abban képtelen az ember megfelelően ilyen szintű kérdésekre koncentrálni. Így megpróbálunk elvonulni egy, másfél napra, hogy csak ezzel foglalkozhassunk. (Amíg persze a többi kolléga mindezt biztosítja számunkra azzal, hogy az alapfeladatokat viszik.)
A problémahalmaz, melyekben a generációs szegénységben a családok élnek, iszonyúan nagy. Küzdünk ezzel, stratégiaszerűen, minden elemében, folyamatosan. Vannak sikerek, elmozdulások, visszarendeződések, aztán újra pozitív változások. Zömében ilyenek. Többnyire haladunk.
És vannak, ahol a változás minimális, a visszarendeződés túl gyakori, és az ember úgy érzi, nem talál tartósan fogást a helyzeteken, kudarc, kudarc hátán. Miközben ezekben a családokban is gyerekek vannak, akiknek az életét egyszerűen nem bírjuk más vágányra állítani, mint a szüleiké.
Tudom, mikor erről beszélek, mindig azzal vigasztalnak, hogy nem lehet mindenkit megmenteni. El kell engedni azokat, akiken nem lehet segíteni. “Ti megpróbáltátok, ha náluk nincs hajlandóság, nem lehet a végtelenségig próbálkozni. Azokra kell fordítani az energiát, akikben ott a szándék a változásra, akikkel sikerül partneri viszonyt kialakítani.”- hallom gyakran.
Ha ez ilyen egyszerű lenne…. Talán még menne is, ha felnőttekről lenne csak szó. De a gyerekek miatt nagyon nehéz azt mondani: feladom, elengedem ezt a családot. Belehal a lelkünk minden kiemelésbe, kórházban maradó újszülött helyzetébe, miközben pontosan tudjuk, jobb helyen vannak ott, mint a családban.
Mikor egy-egy felkérést kapok, akkor mindig átgondolnom az előadás fókuszának megfelelően, új szempontok szerint a társadalmi leszakadás különféle problémáit, a tapasztalataink alapján. Sokszor ilyenkor találok új hivatkozási pontokat is, amivel jobban meg tudok értetni valamit, vagy egyszerűen csak rákényszerülök, hogy összegyűjtsek olyan dolgokat, amit korábban még nem tettem leg.
Most pl. a túlélési stratégiák között a jövedelemhez jutás különféle módozatait írtam össze.
számba venni, miért nem a legális munkavállalás ad jövedelmet számukra. Ez sem egyszerű, két fő részből tevődik össze, az egyik a tudások, képességek csoportja. Van-e szakmájuk, olyan, amivel el tudnak helyezkedni, és megfelelőek-e a munkavállalói kompetenciák? A másik a munkalehetőség, van-e olyan közelségben, ami a család mellett bevállalható, elérhető, vagy nagyobb távolságra, hetekre el kell-e utazni érte, esetleg költözni az egész családnak? A mobilitás nehéz kérdés a tartalék nélküli családoknak, és pontosan látni a hatását annak is, ha a családfő egy hónapban csak egyszer jön haza.
