Év vége van. Az ember összegez, visszatekint, értékel. Hogy mi változott. Megtérült e a befektetett energia? Hol, mi nem sikerült? Mi az, amire lehet építeni...
Ebben a faluban még most kezdjük feltérképezni a rászorulókat. Az elsőt karácsony előtt látogattam meg. A kislány hozzám jár. Ragaszkodó, kedves, nagyjából tiszta is. Valami mégis azt súgta, hogy nincs minden rendben...
Nagyon elfáradtam az ünnepre. Szerencsére sok volt az odafordulás, az adomány, nőtt hát a falvak száma, a családok, rászoruló gyerekek segítése, nőtt a munka is. A végén már hajnalban keltünk, és késő estig dolgoztunk, hogy minden szeretettel teli csomag célba...
Ebben a munkában az a nehéz, hogy az ember egy pillanatig sem érezheti lezártnak, értékelhetőnek a munkáját. Mert naponta jönnek újabb és újabb, megoldhatatlannak tűnő élethelyzetek. És ezek elmossák az előző nap...
A suliban általában a szünet előtt három héttel kezdünk a karácsonyra készülni. Próbál az ember ünnepi hangulatot teremteni ott is, ahol ez nehéz. Sőt, néha...
Pár hete kezdték. A tornateremben. Pont akkor, amikor még nekem is órám van. A gyerekek kérezkedtek, karatéra. Fél órával a foglakozásunk vége előtt. És láttam a tekintetükön, nem mondhatok...
Néha figyelmeztetnek a blog rendszeres olvasói, hogy túl sok szomorú dologról írok. Biztosan így van. A bajok mélyebben érintenek meg. De azért vannak örömök is. Kegyelmi pillanatok, amikor az ember szinte tapinthatóan érzi, hogy érdemes...
Hallgatom a hírekben a politikust. A magzati élet védelméről beszél. Meghatódva mondja, hogy már az is egy élet, és aki látott már abortuszt, az tudja, hogy ezt nem lehet...