Nem tudom, hogy a korral jár-e, mármint hogy öregebb, és talán bölcsebb is vagyok, vagy az ügy-képviselet szempontjából folyamatosan nehezedő politikai-társadalmi közeg, de egyre többet agyalok alapvető kérdéseken, a fókuszokon, a stratégián. És persze figyelem a hasonló területen dolgozókat, legyen az állami szféra, egyházi, vagy civil, hogy ők miként viszonyulnak… mert az ugye korántsem biztos, hogy az én megközelítésem a jó.
Az alapvető kérdés az, hogy a közvetlen “célcsoporttal” (nem szeretem túlságosan ezt a szót, ezért tettem idézőjelbe) való munka elégséges-e, vagy ezen túl kellene-e a rendszerrel is foglalkozni?
Akikkel beszélek, jellemzően szinte mindannyian a kiégés tüneteit mutatják. Az állami szférában dolgozók talán leginkább. Évek óta gyűjtögetem az emblematikus mondatokat, melyek a beszélgetésekben elhangzanak: “Mindig azon gondolkodom, van-e értelme a munkánknak? A válaszom pedig az, hogy nincs.” ...
Nehéz témát veszek most elő, de miután a személyes megtapasztalások, találkozások, beszélgetések azt mutatták, sok településen állt eddig is, és áll elő talán most is hasonló helyzet, így lassan már jelenség szinten értelmezhető lesz ez a leszakadó térségekben, ezért muszáj írnom róla. Mert valahogy része lett ez is a lecsúszásnak, olyan, mint sok más dolog, amit a rendszerváltás után pozitívumként éltünk meg, aztán később olyan problémákat gerjesztett, amivel nem tudunk megbirkózni.
Persze lehetne, ha a negatív dolgokkal is szembe tudnánk nézni, és olyan rendszert működtetnénk, ami kiküszöböli ezeket a folyamatokat, melyek egyre mélyebbre sodornak mindent.
Ilyen volt pl. a szabad iskolaválasztás is, a rendszerváltáskor micsoda öröm volt levetkőzni a kötelezőség kötelékét, és szülői döntésre bízni az iskola kiválasztását. Aztán kezdtek jelentkezni az oktatási szegregáció tünetei, a liberális kormányok idején még próbáltak rendszerszinten is tenni ellene, de aztán jött a másik irány, az egyházi iskolarendszer kiépítésével, és a szegregáció soha nem látott mértékben szakította ketté a társadalmat, a tudást megalapozó iskola szintjén. És mindegy a törvény, ami még törekedne valami integrációra, nincs betartva, és nem is érdekel senkit. Fogalmam sincs, valaha lesz-e ebben változás, nem sok esélyt látok. Így lett egy olyan demokratikus vívmányunk, ami a társadalmi szakadékot növeli, és egy ehhez igazodó, azt fenntartó, erősítő állami rendszer.
A héten volt a Széchenyi-emlékest, ahol az előadást én tarthattam. Megtisztelő volt a felkérés, főleg, hogy a témában 2016-ban Ferge Zsuzsa tartott itt előadást. A ppt-végén betettem egy diát róla is, hogy az emléke előtt tiszteleghessek. Sokat jelent nekem, hogy ismerhettem, megerősítéseket kaptam tőle mind szakmailag, mind emberileg.
Sokat veszítünk az ő generációjának halálával. Olyan történelmi időket éltek meg, olyan megtapasztalásokkal, és olyan életműveket alkottak, melyeknek az üzenetét újra és újra hangsúlyoznunk kell, mert ezek segítenek túlélni, továbblépni, és az értékteremtés mentén dolgozni tovább. Sokkal, de sokkal fontosabb, hogy ezekre figyeljünk, mint a percemberek napi hatalomért folytatott harcára, mert azokban már nem látható más, csak a szembehelyezkedés, a másik fél ellehetetlenítése, a mindenáron való felülkerekedés. És ebben már nincsenek tisztességes eszközök, mert egy tisztességtelen világban ezek nem szükségesek a harchoz.
Azt hiszem egyébként, hogy e miatt veszített el sokunkat (engem is) a politika, olyan reménytelennek érzem, hogy a szakmaiság újra meg tud jelenni ebben az egészben. És lassan nemcsak a szakmaiság elvesztését élem meg veszteségként, hanem azoknak az emberi értékeknek az eltűnését is, melyeknek meghatározónak kellene lennie a “köz”-ért végzett munkában. Valahogy úgy érzem, mintha a Ferge Zsuzsa kaliberű szakemberek elvesztésével temetnénk ezeket az értékeket is, folyamatosan. Mintha valahogy ők lettek volna ezeknek az őrzői, szimbólumai. Vagy csak az a helyzet, hogy nem látni az utánpótlást? Lenyomja a “korszellem”?
Elolvastam most egy könyvet, Carol S. Dweck Szemléletváltás (a siker új pszichológiája) című könyvét (HVG könyvek). Arról szól, hogyan lehet a rögzült szemléletmódot fejlődési szemléletűre változtatni. Afféle önfejlesztés ez részemről (szeretem az ilyen könyveket, mert tükröt is tartanak), de én az olvasottakat nemcsak saját magamon belül, próbálom értelmezni, hanem abban a közegben is, ahol dolgozom. Vagyis, a társadalmi leszakadásban, generációs szegénységben élőknél.
Mindig találok megerősítéseket is, gondolatokat, melyeket ösztönösen már értelmeztem, sokszor más kifejezésekkel, de tartalmilag azonos pontokat találok benne. Ezek nagyon jók nekem mindig, visszaigazolásként élem meg. És persze mindig kapok ezekből új szempontokat is, melyek mentén újra és újra átgondolhatom a munkám fókuszait.
Persze nem lehet mindent egy az egyben értelmezni, ez egy amerikai pszichológiaprofesszor műve, nyilván az ottani példák nem a mienkkel azonos társadalmi közegben születtek. Más az iskolarendszerhez való viszony, az értékelési rendszer, az életstratégiák is más motivációkkal terveződnek. És nem a társadalmi leszakadásra fókuszál a könyv.
