Nem tudom, hogy a korral jár-e, mármint hogy öregebb, és talán bölcsebb is vagyok, vagy az ügy-képviselet szempontjából folyamatosan nehezedő politikai-társadalmi közeg, de egyre többet agyalok alapvető kérdéseken, a fókuszokon, a stratégián. És persze figyelem a hasonló területen dolgozókat, legyen az állami szféra, egyházi, vagy civil, hogy ők miként viszonyulnak… mert az ugye korántsem biztos, hogy az én megközelítésem a jó.
Az alapvető kérdés az, hogy a közvetlen “célcsoporttal” (nem szeretem túlságosan ezt a szót, ezért tettem idézőjelbe) való munka elégséges-e, vagy ezen túl kellene-e a rendszerrel is foglalkozni?
Akikkel beszélek, jellemzően szinte mindannyian a kiégés tüneteit mutatják. Az állami szférában dolgozók talán leginkább. Évek óta gyűjtögetem az emblematikus mondatokat, melyek a beszélgetésekben elhangzanak: “Mindig azon gondolkodom, van-e értelme a munkánknak? A válaszom pedig az, hogy nincs.”, “Nem változik semmi… ezt 20 év tapasztalatából mondom.”, “Ugyanazokat a köröket futjuk nap, mint nap”, “Úgy érzem, teljesen alkalmatlan emberekkel vagyok körülvéve, velük kellene dolgoznom.”, “Csak papírozunk, ez nem érdemi munka.”, “Nincs kivel együttműködni. Teljesen magamra vagyok utalva.”, “Nincs már minőségi idő, amit a kliensekkel tölthetünk.” “Mi az egyént és családot szeretnénk menedzselni, nem az ESETET.”, “Mondjuk én a munkaidőben szervezett kötelező vallásgyakorlási eseményeket elkerülöm… mindig úgy alakítom a terepi munkát, hogy ne kelljen részt vennem, hiszen semmi köze a munkámhoz.”, stb.
Közben, aki nem hagyja el a szférát, és nem megy el más területre, forgatja tovább a mókuskereket, viszi benne az igazából legjobb esetben csak tűzoltásra korlátozódó munkát, és próbál abban a szerepben megnyugvást találni az égető kérdésekre, hogy ő legalább próbálkozik. Az adott keretek között. Ott pedig ennyire futja. Persze ez sem mindenkire igaz, hiszen itt is, mint minden területen jelen vannak, akik kiégéstől függetlenül sincsenek szakmailag a csúcson.
Munkájukkal pedig mindannyian fenn is tartják ezt a rendszert, mivel itt is jól kiépült már a hibajelzések elfojtása, az innoválni akarók elnyomása, a központi irányítás kézi vezényléséhez igazodás beépülése. Amiből azért ne hagyjuk ki az egyházakat sem, ami állam az államban, és (tisztelet a kivételnek) még kevesebb mozgásteret enged a dolgozóinak. A keretek megváltoztatására nincs esély egyik fenntartónál sem.
A rendszer pedig működik, a kikozmetikázott adatokkal sikerre kommunikálva, ha pedig nagyobb baj van, mint most, a gyermekvédelemben, akkor tovább erősíti az állam a BM-es attitűdöt, a végletekeig kiépített kontrollálást, a büntetést. Az, hogy a rendszer ügykezelő (vagy lehet, jobb kifejezés az esetkezelő) működése nem ad eleget a nyomorúság körének megtörésére, nem érdekes. Sőt. Jobb is így, politikai szempontból.
A civilek legtöbbje szintén a sikerkommunikáció csapdájában van. Rákényszerülnek erre, hiszen egy sikerkommunikált világban mindenki ezt várja, aki a munka nehézségeiről is beszél, az vagy tehetségtelen, vagy rosszul csinálja, támogatni meg ugye azt érdemes, aki sikeres. Így aztán tele van a civil világ (is) sikeres projektekkel, melyek azért lássuk be, nem igazán fenntarthatók, annyi eltűnt már, mindenféle hasznosulás nélkül, hogy a számukat sem tudom. De ha nem sikerült, nem épült be, ha kudarcos, jobb nem beszélni róla, hanem kommunikálni az újat, a “tutit”. Elvégre a siker a záloga mindennek. Egyébként is, akkor sikeres volt, míg a pénzt tolták bele, főleg pályázatokból… no meg ugye ott vannak az indikátorok is, amelyek a talmi sikereket alapból alátámasztják. Aztán, ha a projektnek vége, a programnak is vége, a fenntartás adminisztrációját könnyen el lehet végezni. Utána meg nem érdekel senkit.
Lett itt még egy dolog, amit felfedeztem. A kudarckerülés újabb módjának indoka ez: “Én csak azzal foglalkozom, amire hatásom van.” Ez azért az ügyképviselet szempontjából nagyon elgondolkodtató, ugyanakkor igaz is lehet, hiszen, minek azzal foglalkozni, ami reménytelen. Minek a rendszerre hatni, aminek ugyan részei vagyunk mi civilek is, hiszen az állam működési hézagaiban dolgozunk, de ha ez nehéz, akkor ezt húzzuk ki a fókuszok közül, és legyen nekünk csak a gyerekekkel, családokkal végzett munka. Hiszen rájuk tudunk hatni (hogy mennyire ebben a rendszerben, az persze kérdéses), a rendszerről meg lepattanunk, tehát az az okos, aki ezt felméri, és csak azon a színtéren dolgozik, ahol a sikerkritériumok jól kommunikálhatók.
Így képezünk civil zárványokat, így maradunk szakirodalmi lábjegyzet, az örökös alternatív próbálkozás kategóriájában, ami ugye nem komoly, nem is lehet az, hiszen vállaltan a rendszeren kívül marad.
Persze egy másik vonalon is el kell gondolkodnunk: “Én úgy vigyázok a lelki egészségemre, hogy nem foglalkozom a rendszerrel, beletemetkezek a családokkal, gyerekekkel végzett munkába. Különben megőrülnék.” Ez az álláspont is igazolható, védekezés a kiégés ellen, hiszen sokan csakugyan nehezen viseljük a működési hibákban eltemetődő lehetőségeket, a megváltoztathatatlan gyereksorsokat.
De vajon jól van-e így? Lehet-e a társadalmi leszakadás problémáit kezelni rendszerszintű beavatkozás nélkül? A válaszom egyértelműen nem. És mi kell a rendszerszintű beavatkozáshoz? Politikai szándék. Ami igazából nincs. Leginkább azért, mert nem szavazatszerző. Ez pedig a legfontosabbá vált a hatalom megszerzéséért folytatott harcban. Az meg, hogy a társadalmi leszakadásban élőket akár a manipulálással, akár a hierarchiával milyen könnyű “pórázon tartani”, az csak hab a tortán, és erősíti az állami szerepvállalás helyét a kérdésben. A politikai szándék kikényszerítése ugyanakkor nem veszélytelen terület a civilek számára, főleg most, a szuverenitás-védelmi törvény idején. A rendszerhez való idomulás pedig megosztja a civil szférát, a “vagy velünk, vagy ellenünk” elve szerint. Míg a lojálisoknál elfogadható és támogatandó a politika terébe való bevonódás, a hibát jelzőknél minden kritika kockázattal jár, és minimum megbélyegzést, de gyakran büntetést vonhat maga után. Jobb tehát a rendszerre való hatással nem foglalkozni, sokan ezt választják.
Szóval, próbálom érteni mindenkinek a viszonyulását. De közben azt látom, épp ezek mögött a “kibúvók” mögött vész el annak a lehetősége, hogy változás legyen. Mindenki vár, kivár, és a saját udvarán nem lát, nem akar túllátni. Ott próbál túlélni, elhitetni magával, hogy jól van így, és hogy ő mindent megtesz. Okosan, hiszen nem foglalkozik azzal, mi van a kerítésen túl. Pedig ha lebontanánk a kerítéseket, és az együttműködésekre építve dolgoznánk, elérhetnénk azt, amire mindannyian, akik dolgozunk ebben az egészben, vágyunk. Persze így sem lehetne mindenkit megmenteni…de tömegesen adhatnánk esélyt a változásra. Egy másfajta, fenntartható életstratégiára. Mindenkinek.