Nem tudom, hogy a korral jár-e, mármint hogy öregebb, és talán bölcsebb is vagyok, vagy az ügy-képviselet szempontjából folyamatosan nehezedő politikai-társadalmi közeg, de egyre többet agyalok alapvető kérdéseken, a fókuszokon, a stratégián. És persze figyelem a hasonló területen dolgozókat, legyen az állami szféra, egyházi, vagy civil, hogy ők miként viszonyulnak… mert az ugye korántsem biztos, hogy az én megközelítésem a jó.
Az alapvető kérdés az, hogy a közvetlen “célcsoporttal” (nem szeretem túlságosan ezt a szót, ezért tettem idézőjelbe) való munka elégséges-e, vagy ezen túl kellene-e a rendszerrel is foglalkozni?
Akikkel beszélek, jellemzően szinte mindannyian a kiégés tüneteit mutatják. Az állami szférában dolgozók talán leginkább. Évek óta gyűjtögetem az emblematikus mondatokat, melyek a beszélgetésekben elhangzanak: “Mindig azon gondolkodom, van-e értelme a munkánknak? A válaszom pedig az, hogy nincs.” ...
Meg kell, hogy mondjam, nagyon nehezen élem meg azokat a folyamatokat, amelyek az oktatáspolitikában történnek az utóbbi időben. Olyan fókuszátrendeződések ezek, melyek gyökeresen ellentmondanak mindennek, amiért eddig dolgoztam, harcoltam.
Ami miatt én a pályán vagyok, az annak a vágya, ami az első pillanattól fontos volt nekem, mikor beléptem a tanterembe: a gyermekközpontúság, készségfejlesztés, a holisztikus szemlélet és esélyteremtés pedagógiai alapelveinek teljesítése.
Nos, ezek folyamatosan kikerültek a fókuszokból, nem érzem már ezt a rendszert gyermekközpontúnak, fontosabb helyette egy tekintélyelvű, kényszeresen nemzeti hangsúlyú valami, amiből teljesen kiveszett a gyerekek egyéni problémakezelése. Nincs szó szabad gondolkodásra nevelésről sem, a kétkedés képességének fejlesztéséről, a másként gondolkodás támogatásáról sem. Az ismeretátadás a lényeg, a lexikális tudás, és azok a készségek, melyek az életben való boldoguláshoz nélkülözhetetlenek, pl. a szociális készségek, nem kerülnek elő. Az esélyteremtés lehetősége pedig végleg belevész a társadalom kasztosodását támogató oktatási rendszerbe.
Sok szakdolgozó talál rá az Igazgyöngy munkájára, sokféle megközelítéssel elemzik a tevékenységeink különböző szegmenseit, az oktatástól a szociális munkáig, a társadalmi vállalkozástól a kommunikációig, szinte minden...
Milyen lesz ez a tanév? Biztosan nem lesz egyszerűbb, mint a korábbiak. A szegregált oktatás nem szűnik, sőt, egyre határozottabb jellemzője lesz a leszakadó térségeknek. Oktatási deszegregációs törekvéseket nem látni, félrefordulás, elhallgatás van, mintha nem létezne a dolog. A kaposvári program, ami pilotja lett volna a megyei jogú városok esetében...
A Katalizátor Hálózat csütörtöki rendezvényének témája a roma integráció és az egyház viszonya volt. A témához Beer Miklós püspök urat és engem hívtak meg...
A hét eseménye volt, hogy aláírtunk egy megállapodást, melyet a helyi kormányzati, egyházi és civil szereplők (három településen), valamint az EMMI és a Tiszántúli Református Egyházkerület is fontosnak talált és el tudott fogadni, így a bihari térség társadalmi kohéziójában és integrációjában egy hivatalos együttműködés veszi...
Sokat töröm a fejem, miért megy ilyen nehezen. Hallgattam most is egy beszélgetésen mások bemutatóit. Kicsit irigykedtem. Mert nekem nem megy ennyire. Nyilván megint, mint annyiszor, azon gondolkodtam, akikkel mi dolgozunk, ennyivel nehezebbek, vagy én csinálom rosszul…. esetleg nálunk nincs meg valami, ami ott...
Figyelem az egyházak és iskolák helyzetét, viszonyát. Érdekesen alakul. A kormányváltásig, pár üdítő kivételtől eltekintve ( pl. a Don Bosco iskolák, melyek a kezdettől kifejezetten a perifériára szorultak egyházi iskolája volt) ezeket az iskolákat leginkább az elitoktatás jellemezte. Küzdöttek is eleget, mikor az iskola felújítási pályázatok közoktatási esélyegyenlőségi tervekhez kötődtek,...
