Karácsony. A szó a legszebb ünnepet takarja, talán a legtöbb érzelemmel teli elem ehhez kapcsolódik, a gyertyagyújtás, a várakozás, a gyerekek öröme, a karácsonyfa, a mézeskalács, a fények, a családi vacsora, no meg persze meglepetések, és a legfontosabb: a szeretet. Ami ilyenkor tapinthatóvá válik.
Furcsa ezekre koncentrálni abban a világban, amiben élünk. Nagyobb kitekintésben is, hiszen a világon egyre több helyen üti fel a fejét az erőszak, háborúk dúlnak, és nem látni a végét. És furcsa ezt megélni az országon belül is, hiába próbáltam nem figyelni rá, nem foglalkozni a hírekkel, a mélypontra jutott politikai kommunikációval, a gyűlölet tapintható. Valahogy úgy érzem, egyre nehezebben megy fenntartani azt a világot, amiben a problémákkal csak akkor foglalkoznak a döntéshozók, ha kiderülnek, és a reakció akkor is a visszatámadás. A támadások zajában pedig nagyon nehéz meghallani a karácsony hangját.
Ebben a munkában az ember lelke óriási amplitúdóval hullámzik. Sokszor írok arról, hogy ez a munka nem hagyja elszállni az embert. Mert amint azt éreznéd, hogy valami jól összejött, sikeres vagy, tuti, hogy kapsz egy olyan “gyomrost”, ami helyre pakolja az önértékelésedet. Pirosan villan fel bennem ilyenkor a figyelmeztetés: “Hahó! Türelem! Miből gondoltad, hogy megoldottál valamit?! Gondolkozz már reálisan! Térj vissza az alapokhoz, és ne szállj el magadtól! Hol marad az önreflexió?!”
Persze ez csak annál villan fel fel, aki hagyja. Abban, aki eltolja magától az önreflexiót, és az apró, pillanatnyi eredményt túltolva hagyja megdicsőülni önmagát, már-már a glóriát is látja a feje fölött, nos, ott nem működik ez. Azt hiszem, ennek nemcsak emberi magyarázata van, hanem a pályázati projektek menete is erősítette ezt a folyamatot. Hiszen a tervezés-indikátor meghatározás-elszámolás folyamatában minden “sikerre ítéltetett”. Legalábbis adminisztratív úton. Leginkább úgy. Különben annak a rengeteg pénznek, amit ezekben a projektekben a felzárkóztatásra fordítottak, valahol a változásokban is látszani kellene. De ezt nem látni. Legalábbis abban a társadalmi csoportban, amit mi céloztunk meg a munkánkkal, nem.
Próbálom már jó ideje megérteni, mi, miért történik körülöttünk. Próbálom ezt nagyobb távlatokban is nézni, hiszen az egész pályafutásom a társadalmi leszakadás elleni munkában telt, még, ha az elején nem is ennyire tudatosan, és csak a pedagógiára koncentrálva. A felismerés, hogy ez az egész mennyire bonyolult, és mi minden hat rá, folyamatos tanulás volt, és az ma is.
Azt gyakran mondom, hogy mindenkinek, aki emberekkel foglalkozik, el kellene tölteni legalább egy évet a szegregátumok világában, mert itt nagyon átértékelődik minden az emberben, tudásról, magabiztosságról, hatásokról. Itt hamar megtapasztalja a tehetetlenség bénító érzését, ugyanakkor sokszorosára nő a késztetés is, hogy próbáljon tenni valamit.
Bár nem vagyok abban biztos, hogy ez mindenkire úgy hatna, mint rám, hiszen ehhez kell önreflexió is, no meg némi önazonosságra törekvés. Mert ha valaki úgy vesz ebben részt, hogy a történet leginkább róla szól, az kényszeres önigazolásba csúszik, csak a sikerekről beszél, mert attól fél, ha bevallja, mennyire nehéz és kudarcokkal teli ez a munka, akkor az ő nimbusza sérül. Vagy lehet, csupán annyira hisz a maga igazában, hogy ezt nem is tudatosan csinálja…bár e mögött is ott lehet valami elcsúszás, amivel érdemes lenne szembenézni.
Érdekes dologról fogok most írni, arról, hogy én milyen dolgokat kapok azoktól, akikért dolgozunk… Talán első olvasatra abszurdnak tűnik: ajándékozás a szegénység elleni munkában? Furcsa, de fontos a kapcsolatépítésben.
Nyilván ebben a munkában az a szerepünk, hogy mi adunk. Dolgokat is, de tanácsot, lelki megerősítést is. No meg munkát, közösségi élményt, önbecsülést, tudást, segítséget, jövőképet, jogorvoslatot, mindent, amire szükség lehet. Közben persze tanulunk mi is, érteni őket, az okokat, az összefüggéseket, a miérteket. Tehát tudást kapunk...és minket is építő visszajelzéseket. No persze nem mindig, sok a romboló is, de nem ezekre fókuszálunk.
Természetes, hogy kialakul köztünk egy kölcsönösség, egy viszony, amire aztán további bizalmi elemek épülhetnek. Ebben mindenki az egyénisége szerint kapcsolódik, ki barátibb viszonyban, ki távolságtartóbban. Amire törekszünk mindig, az a kölcsönösen elvárt tisztelet. Erre igyekszünk mintát adni, kommunikációban, mindenben.
Civil szervezetként, az állam mellett, a társadalmi leszakadás problémájában dolgozni különös kihívás. Ami talán a legfontosabb benne (bár sok szervezet nem ezt az utat választja), annak a hatásrendszernek a megértése és befolyásolása, ami egy irányba viszi a folyamatokat. Abba az irányba, ami kivezethet az átörökített nyomorúság mélységéből.
Mert nem elég pusztán a gyerekkel foglalkozni, hiszen ott van mellette a család, a szülők, nagyszülők generációja, ami más üzenetekkel befolyásolja a gyereket, mint amit az iskolában hall. Az, hogy a tudás érték, és biztos pont lehet egy másfajta életstratégia felépítésében, azt a család itt a legtöbb esetben nem erősíti meg. Mondatok szintjén persze igen, “mondom én is, hogy tanuljon, menjen iskolába, stb.” de ez nem valós hatás. Mert ennél sokkal erősebb lesz a következő lépésnél a “hát mit csináljak vele, nem üthetem agyon…én is megbuktam, mégis itt vagyok, stb.”. Ez épül be, ez a minta, és nem csak a tanuláshoz való viszonyulásban.
A társadalmi leszakadásban a segítéshez ezerféle szerep kapcsolódik. Mert mindenkihez másképp kell kapcsolódni, mindenkinek más a problémája, szocializációja, és ez mind mást kíván. Nincs recept. De keretek, azok...
Az, hogyan lehet jól változást előidézni és támogatni az egyén viszonyulásában, a generációs szegénység elleni munka legnagyobb kihívása. Kényszerítve nem lehet, vagyis nem érdemes. A kikényszerített változásoknál ugyanis nagyon sokáig fent kellene tartani a kényszert, hogy az tartós, beépült változást hozzon, különben a kényszer megszűnésekor visszaáll az eredeti állapot. A...
Nagyon tanulságos ez a munka, amit 11 éve kezdtünk. Elképesztően mást gondoltam az egész problémáról, akkor, mikor csupán a jószándéktól vezérelve belevágtam ebbe az egészbe. Nagyon sok csalódáson vagyok, vagyunk már túl. De ezek kellettek, hogy eltűnjön a rózsaszín köd, és lassan kibontakozzon ennek az egésznek a bonyolultsága. Azzal együtt,...
Az Igazgyöngy karácsonya az idén terven felülire sikerült. Talán a legfontosabb mérőszám, hogy a tavalyihoz képest több mint 1000 fővel sikerült megnövelni a karácsonyi ajándékkal elért gyerekek számát, 2217...
Az értelmileg sérült gyerekek megfelelő fejlesztése is sötét foltja a köznevelésnek. A „varázsszó”, hogy integrálható, vagy sem, vagyis lehet-e együtt tanítani a többi, ép gyerekkel vagy sem, meghatározó a történetben. Bár furcsa jelenség van az „integrálható” kategóriában is, mert ez a gyerek részéről egy input, a rendszer azonban máshogy működik....
