Azt továbbra is vallom, hogy a generációs szegénységben a legtöbb hatást az asszonyokon keresztül érhetjük el. A gyereknevelésben, a tudatos családtervezésben, a háztartás-vezetésben, családon belüli kommunikációban, a mindennapi élet irányításában kulcsszerepük van.
Talán most már tudok írni róla. Mert nem volt egyszerű nekem sem feldolgozni érzelmileg, no meg értelmezni az egészet, és megtalálni a továbblépést is.
A legtöbb erejét vesztett, reménytelen kistelepülésen, a településtől leszakadó utcákban, zömében szegregátumban élő család nem alkot már közösséget és nem képes kitermelni magából olyan embert, aki változást hozhat. A szülők tanulatlanok, a hivataltól („tanácsházától”) függésben élve szocializálódtak, ott mondják meg, mit kell csinálni, és hogyan. A miérteken nekik nem kell gondolkozni, csak elfogadni, néha lehet kicsit veszekedni, kiabálni, aztán fejet hajtani és csendben elfogadni újra a hatalmi pozícióból jövő döntéseket.
Azt hiszem, egy közösség belső szabályainak kialakításánál két dolog fontos: a következetesség és a rugalmasság. No, meg persze a legfontosabb, hogy a szabályokat ők maguk alkossák meg, ne kívülről találja ki valaki, hogy mi az, ami jó nekik. Persze ahhoz képessé kell tenni a közösséget arra, hogy szabályalkotó és szabálytartó legyen. A „helyi igazságosság rendszerének” kialakításával. Aminek ráadásul olyannak kell lennie, ami előre mutató. Ami kifele vezet a nyomorúságból.
A munkánk, aminek nyilván helyileg van a legnagyobb jelentősége, helyi és nagyobb vonzáskörben ható üzenetei is vannak. Ez utóbbira a nyilvánosság, ez a blog, no meg a facebook oldalaink, és egyéb publikációk, riportok, hírek adnak lehetőséget, amire építünk is, sőt, most próbálkozunk egy új, áttekinthetőbb és hatékonyabb kommunikációs rendszer kialakításával.
Az adventi időszakban végzett munkánk utolsó állomása mindig a toldi karácsony. Addigra végzünk a többi 16 településen, széthordjuk az élelmiszercsomagokat, ajándékokat, gyerekeknek, családoknak. Postáztunk is jó néhányat, mert sokan keresnek meg bennünket ilyenkor olyan falvakból, ahol nincs efféle segítő szolgáltatás.
Most ennek az idejét éljük. Sok település ilyentájt, amikor jó idő van, próbálja megszervezni ezt a napot, melynek az üzenete a lokálpatriotizmus fenntartása, a közösségi szellem erősítése, a kulturális értékek bemutatása, az összetartozás fejlesztése lenne.
Az egész munkánk úgy kezdődött, hogy a gyerekek miatt, akiket a suliban tanítottam, kimentem a családokhoz. Amit ott láttam, tapasztaltam, rögtön tudatta velem a nyilvánvaló tényt: az oktatás kevés ezzel a problémával szemben. És azt is megértettem, hogy ezt nem lehet hagyni. Muszáj tenni valamit. Ott kezdődött el az, ami mára egy esélyteremtő, „igazgyöngyös” modellé nőtte ki magát, amiben már egy csapat dolgozik, és a csapatnak részét képezik már azok is, akik ott, a településeken élnek.
Azt hiszem, a munkánkban a közösség fejlesztése a legfontosabb. Ez ad reményt arra, hogy változik majd valami, pozitívan, fenntarthatóan. Ha a szétzilált közösséggel, ahol a nyomorúságban már csak a túlélés, az egyéni érdekek játszanak szerepet, sikerül elfogadtatni, hogy együtt, sikerülhet. De csak együtt. És félre kell, hogy tudják tenni az ellentéteket, a romungro, vagy oláh cigány származás felemlegetését, a régi sérelmeket, hogy ki őslakos, és ki bevándorló, ki cigány és ki nem, és együtt kialakítani újra az együttélés szabályait.
A munkánk lényege, hogy megkeressük az össze beavatkozási pontot, amire, ha hatást gyakorolhatunk, elmozdulhat valami. Fontos, hogy ezeket a hatásokat összehangolva, a közösség akaratának megfelelően szervezzük. Fontos, hogy közösséget szervezzünk.
