Hogy mi az, ami érzelmileg legmegterhelőbb ebben a munkában? Számomra a gyerekek helyzete, élete, traumái…a megrendíthetetlen nyomorúság. És nemcsak számomra, azt hiszem, hanem a kollégáim számára is. Hiszen reggelente, a napindító megbeszéléseken, az előző napi tapasztalatokról beszámolva, mindig megtapasztalom ezt. És bármennyire igyekszünk, hogy pozitívan, mosolyogva kezdjünk a napnak, vannak történetek, amelyek ezt nem engedik. Ilyenkor külön erő kell ahhoz, hogy túllendüljünk a dolgon, és nekifogjunk a napnak.
Sokszor nem is kell történet…csak egy-egy mondat, elszólás, ami mögött nekünk ott van maga a problémahalmaz, annak összes hatásával. Lehet, más túl is lépne rajta, de mi nem tudunk. Mert a mondatok mögé látunk. Ilyenkor mindig arra gondolok, mekkora szakadék van a társadalomban. Hogy jobban érthető legyen, írok egy példát. A sárga tus, amit használunk a suliban, valamilyen ok miatt egy idő után megbüdösödik. A minősége marad, csak büdös. Mindig mondjuk a gyerekeknek is, hogy ne lepődjenek meg, ez van, nem tudunk vele mit kezdeni. Az egyik kollégám meséli, hogy megszagolta egy tanítványunk, és megállapította: olyan szaga van, mint a döglött patkánynak.
Én nem tudom, milyen szaga lehet egy döglött patkánynak, és szerintem sokan szintén nem tudják. De ő tudja. Mert találkozik a helyzettel. Másik kollégám hozzáteszi, hogy nála pedig az egyik gyerek, aki szintén megszagolta, azt mondta, a szaga olyan, mint egy osztálytársának. Nem viccből mondta, nem is nevetett rajta senki, csak bólogattak. Hogy tényleg olyan.
Milyen élethelyzetek vannak e mögött a mondatok mögött? Milyen szintű lakhatási szegénység, ahol a téli időszak jól ismert velejárói, a ritka mosdás, mosás hozza ezeket a szagokat? Ahol igen, ott a patkány is, és az élet természetes része lesz a gyerekeknek a vele való érintkezés. Akár élővel, akár döglöttel.
A harmadik kollégám is hoz egy történetet. Mikor megy órát tartani, látja az egyik apát, ahogy egy talicska gallyat, mindenféle kidobott léceket, dirib-darab fákat tol. Óra előtt kérdezi a gyermekét: “apa nem dolgozik ma?” “Nem”- hangzik a válasz. “Ma otthon kellett maradnia, mert a tesóm lázas, és nem volt már tüzelő, fát kellett gyűjtenie.”
Nos, igen…ezek a problémák tartanak itt bennünket, ebben a munkában, és ez erőt is ad, mert mindannyian átérezzük a gyerekek helyzetét. Ilyenkor aztán nagyokat hallgatunk, próbáljuk összeszedni magunkat, majd nekifutunk a napnak, hogy az épp aktuális kihívásokat tudjuk beilleszteni azok közé a feladatok közé, melyeket stratégiaszerűen viszünk, napról, napra.
Mert ezek az alapfeladatok teremtenek aztán jobb helyzeteket. És mindig jön valami olyan megtapasztalás, ami összehasonlítási alapot ad. A héten kétszer is utaztam a fővárosba, vonattal. Néha benézem az IC-t, és helyette az IR-re veszek jegyet, most is így jártam, de mivel hamarabb indult, hamarabb is ért fel, gondoltam jó lesz ez is. Leültem, dolgozni kezdtem, de nagyon kellett koncentrálnom. Ennyi alulszocializált emberrel rég utaztam együtt. Nem törődve a többi utassal, hangoskodtak, énekeltek, ittak is, alpári módon beszéltek, hangosan telefonálva beszélték ki az életük intim részleteit, amin nagyokat nevettek… Uralták a teret, egymástól független párokban, csoportokban.
Nagyon rossz volt így utazni. Aztán arra gondoltam, velük is dolgozni kellene valakinek. Na nem úgy, hogy most szólok, legyenek halkabbak, mert zavarnak bennünket, mert akkor biztosan lett volna közöttük, aki nekem ugrott volna…(A kalauz is jobbnak látta sietősre fogni a jegyellenőrzést, inkább átsietett a kocsin, érzékelve az erőviszonyokat.) Hanem elindulni egy tudatos fejlesztéssel, amiben lépésről lépésre kialakítható bennük valami fogalom a közösségről, a szabályokról, arról, hogy az inklúzión dolgozni kell, de nemcsak a befogadóknak, hanem nekik is. Mindkét oldalnak.
Mert így indultunk mi is. Túl hangosan, támadva egymást, minket, mindent. Az agresszió néha nemcsak a kommunikációban nyilvánult meg, de abban alapszinten, masszívan volt beépülve. Nagyon sok vonalon próbálkoztunk ahhoz, hogy változzon a helyzet.
Aztán lassan, de elindult valami. Ma már egy olyan közösséggel dolgozunk, akik megvárják, míg a másik elmondja a véleményét. Nem kiabálnak egymással, nem gúnyolódnak, hanem bekapcsolódnak a beszélgetésekbe, képesek kiscsoportban megvitatni valamit, közös véleményt kialakítani, azt elmondani. Megtanulták ezekben a helyzetekben kezelni az indulataikat is. Mert következetesen tartva a közösen kialakított, időről időre újra átbeszélt szabályokat dolgozunk velük, mindig teret adva az újrakezdésnek is azoknál, akiknek nehezebben ment az alkalmazkodás. Ismételve, a saját helyzeteket elemezve, körvonalazódnak az elutasítások és melléállások rendszerében azok az etikai elvek, melyek az együttélés alapjai.
Képessé tenni… ezzel a céllal indultunk el, és egészen biztos vagyok abban, hogy jó ez az út. Közösséget kell építeni, és közösen kialakított alapelvek alapján működtetni. Én már nem tudom elképzelni, hogy a hozzánk kapcsolódók úgy viselkedjenek, mint akiket a vonaton láttam… Persze tudom, nem vagyok ennyire naiv, hogy az otthoni környezetben nagy változás a kommunikációban még nincs, de ez majd a folyamat vége lehet csak. Hogy amikor nincs közösségi kontroll, akkor is működjön valami. El fog jönni az az idő is. Csak türelemmel kell vinni tovább, amit megkezdtünk.
Vendégeink voltak a héten, köztük olyan ember is, aki sok évvel ezelőtt volt nálunk. Nagyon kíváncsi voltam a véleményére…alig vártam, hogy visszajöjjenek a közösségi foglalkozásról, ami miatt jöttek. Nagyon örültem annak, amit mondott. Beszélt a létszám megnövekedéséről, arról, milyen őszinték és milyen nyitottak voltak a jelenlevők, hogy nagyon rácsodálkozott, ahogy képesek voltak csoportban is dolgozni… és arra is, amiket mondtak. Pl. amikor az udvarok összetakarításáról volt szó (most ebben nagy előrelépésünk volt), az egyik fiatal anyuka megszólalt: “Ez mindenkinek a saját dolga, hogy a portáját rendbe tegye. Mit gondoltok, ki csinálná meg helyettünk?”
Nem a szájába adott mondat volt, sosem teszünk effélét. Mondta, mert így gondolta. A többiek pedig helyeseltek.
Most különben látványos változást tudtunk elérni ezen a téren. Volt már korábban közös szemétszedés a toldi úton, felszámoltunk több illegális szemétlerakót is, és a faluban is szerveztünk már ilyet. A saját portákon ez az első. Adtunk zöld zsákokat, és tényleg mindenki, aki kapcsolódik hozzánk, rendet rakott. Volt, aki még a ház előtti utcát, árokpartot is kitakarította.
Néha nekifogunk dolgoknak, de nem nagyon bízunk a sikerében, csak reménykedve próbálkozunk…hiszen annyi kudarcunk volt már. De sosem szabad elfelejtenünk, hogy közben a közösséggel végzett munka begyűrűzik mindenbe. És ami eddig kudarcos volt, most sikerülhet. Mint ez is.
És ennek én annyira örülök! Büszkeséget érzek, rájuk vagyok büszke, azokra a családokra, akikkel együtt tudunk előre lépni, egy élhetőbb faluért. Ezek az eredmények adnak erőt…. a bizonyítékok, hogy haladunk. Küzdelmesen, de haladunk.