Ebben a munkában, amit a generációs szegénység ellen viszünk, fontos pillér volt a kezdetektől az együttműködés az intézményrendszerrel. Mert nem egy civil „zárványt” akartunk, hiszen a probléma megoldása szempontjából ez mit sem ér, hanem egy olyan munkakultúrát, amiben mindenki hozzá tudja tenni a magáét, és a hatások egybefésülésével támogathatjuk a változást.
Nemrég egy előadásban fogalmaztam meg, hogy az intézményrendszert együttműködővé tenni nem kisebb kihívás, mint a generációs szegénységben élő családokat.
Gondolhatnák most sokan, hogy miért olyan nehéz ez? Hiszen mi segítünk… a mi civil eszközeinkkel.
Furcsa, ambivalens érzés adventkor segítő munkát végezni egy olyan szervezetnek, aki nem csupán az egy évi egyszeri, karácsonyi adományozást végzi, sőt, nem is igazán filozófiája a pusztán adományozás, a tanult tehetetlenséget erősítő tevékenység.
Mégis, mivel ilyenkor erősödik fel sokakban a segíteni akarás, az adományozás vágya, és mivel a gyerekek öröme ekkor ebben az egész történetben, a karácsonyvárásban különösen fontossá válik, így mi is előtérbe helyezzük a karácsonyi időszakot a munkánkban. Próbáljuk persze úgy, hogy a mi fejlesztő segítségnyújtásunk üzenete ne sérüljön, vagyis, tartsuk azt a szabályrendszert, ami mentén az év közben szervezzük a munkánkat. No meg erősíteni a szolidaritást a másik oldalban, építeni az adományozás és az elfogadás kultúráját is.
Bár mindenki igyekszik ilyenkor mindent szebbnek, jobbnak látni és láttatni, hogy legalább az adventre, a karácsonyra annak az illúzióját keltsük, hogy minden rendben van, a jelek azt mutatják, ez nem így van. És talán nem is jó, ha ezt az illúziót erőltetve elhallgatunk mindent, mert a problémák megkeserítik az ünnepi pillanatokat is.
Most, egy felkérés kapcsán elgondolkodtam, milyen változásokon mentem én át, az elmúlt 14 évben, mióta az oktatás mellett az esélyteremtés problémájában is dolgozom, sőt, egyre inkább abban.
Szándékosan írom így, az oktatás és az esélyteremtés problémájában, mert talán ez lett a meghatározója az én változásaimnak is, hogy folyamatosan növekvő problémává vált Magyarországon az oktatás és az esélyteremtés ügye is. Persze tudom, sosem volt ez problémamentes, de nem mindegy, hogy csak a problémák halmozódása van jelen valamiben, vagy a megoldások lehetősége kerül túlsúlyba.
Mindig igyekeztem és igyekszem ma is, hogy önreflektív maradjak. Persze ezen folyamatosan dolgozni kell, mert védekezni kell a kiégés ellen is, ugyanakkor nem eshetek át a “mindent én látok jobban” oldalra sem. Ami a legfontosabb volt talán, az a másik helyzetével való azonosulás, ami sokat segíthet az okok megértésében.
De menjünk vissza az elejére. Arra a naiv, kicsit romantikus, segíteni akaró szerepre, amivel megjelentem a szegregátumban. A gyerekek helyzete, a lakhatási szegénység látványa sokkolt, érzelmileg teljesen maga alá temetett, és csak egyet akartam, segíteni, adni, pótolni, ami hiányzik.
Furcsa megközelítésről írok most… talán ezt még csak annyiban érintettem, hogy írtam arról, néha megkérdezték tőlem: te nem félsz “kimenni” közéjük? Nyilván egyfajta, valószínűleg pár negatív történetből megerősödött sztereotípia ez...
Nagyon tanulságos ez a munka, amit 11 éve kezdtünk. Elképesztően mást gondoltam az egész problémáról, akkor, mikor csupán a jószándéktól vezérelve belevágtam ebbe az egészbe. Nagyon sok csalódáson vagyok, vagyunk már túl. De ezek kellettek, hogy eltűnjön a rózsaszín köd, és lassan kibontakozzon ennek az egésznek a bonyolultsága. Azzal együtt,...
Sokszor konfrontálódok amiatt, hogy amikor a generációs szegénységben élő, zömében roma emberekről beszélek, miért problémák sorát hozom elő. Mert vannak, akiket ez zavar, szerintük nem így kellene, hanem a kultúra mentén, és biztosan én csinálom rosszul, ha nekem ezen a vonalon nem megy. Nekik biztosan menne, csak ők nem “ennyire...
Nemrég egy cég HR-es munkatársa segített gondolkodni arról, hogyan tudnánk a társadalmi vállalkozásunkban dolgozókat konfliktusmentesen hatékonyabb munkavégzésre bírni. Mert nehéz kérdés ez nálunk, mivel azt szeretnénk, hogy egyre több feladatot vállaljanak át az alapítványtól ezen a területen is, ám az alacsony munkavállalói kompetenciák, no meg más, ellenünk dolgozó tényezők miatt...
Az alapítványnál a gyerekekért dolgozunk. Azért, hogy nekik jobb legyen majd felnőttként az életük. Ám pontosan tudjuk, hogy változást, kizárólag a gyerekekre fókuszálva nem lehet elérni. Muszáj a családokkal is foglalkoznunk, mert családi támogatás nélkül a gyerekekre irányuló hatásaink leamortizálódnak. A családok többségében olyan szülőkkel kell dolgoznunk, akik maguk sem...
Sokan kérdezik mostanában tőlem: mondd, te nem érzed, hogy elég? Ennyi fronton folyamatosan küzdeni..ennyi konfliktust felvállalni, ennyi kudarcot megélni…. ennek csak kiégés lehet a...
Furcsa kettősséget élek meg. Miközben a munkánk hatására sikeresen változik a kommunikáció a kis faluban, a társadalmunkban meg egyre durvább gyűlöletbeszéd terjed. Mindkettőt belülről...
