Most, egy felkérés kapcsán elgondolkodtam, milyen változásokon mentem én át, az elmúlt 14 évben, mióta az oktatás mellett az esélyteremtés problémájában is dolgozom, sőt, egyre inkább abban.
Szándékosan írom így, az oktatás és az esélyteremtés problémájában, mert talán ez lett a meghatározója az én változásaimnak is, hogy folyamatosan növekvő problémává vált Magyarországon az oktatás és az esélyteremtés ügye is. Persze tudom, sosem volt ez problémamentes, de nem mindegy, hogy csak a problémák halmozódása van jelen valamiben, vagy a megoldások lehetősége kerül túlsúlyba.
Mindig igyekeztem és igyekszem ma is, hogy önreflektív maradjak. Persze ezen folyamatosan dolgozni kell, mert védekezni kell a kiégés ellen is, ugyanakkor nem eshetek át a “mindent én látok jobban” oldalra sem. Ami a legfontosabb volt talán, az a másik helyzetével való azonosulás, ami sokat segíthet az okok megértésében.
De menjünk vissza az elejére. Arra a naiv, kicsit romantikus, segíteni akaró szerepre, amivel megjelentem a szegregátumban. A gyerekek helyzete, a lakhatási szegénység látványa sokkolt, érzelmileg teljesen maga alá temetett, és csak egyet akartam, segíteni, adni, pótolni, ami hiányzik.
A nyár mindig izgalmas időszak a munkánkban, egyben kicsit tesztelése is annak, mennyire sikerült beépíteni abból valamit, amit fontosnak tartunk, szeretnénk.
Bár a munkánkat folyamatosan nehezedő körülmények között visszük tovább, akár a művészeti iskola 23 éves működését, akár az esélyteremtő modell 14 éve vitt fejlesztését nézem, mégis, mára már érzékelhető változásokat tapasztalunk.
Hogy miben tesztidőszak a nyár? Nos, sok tekintetben. Az, hogy nincs iskola, lazábbra engedné a köteléket a gyerekek és az alapítvány között. De a 11 éve működő tanodánkban, ahol a nyári szünetben 3X1 hetes turnusokban tanodatábort szervezünk, stabil, nagy csapattal dolgozhatunk. Még azok is itt vannak ilyenkor, akiket az iskolai időszakban nem sikerül folyamatos kapcsolódásra bírni, és megjelennek az elköltözöttek is, akik nyáron visszatérnek a rokonokhoz. Nincs gond az önkéntesekkel sem, ezekre a táborokra mindig sokan jelentkeznek. A kollégáim ezt az időszakot is remekül koordinálják, szuper projekteket visznek, és mindig akadnak extra programok is, felajánlásokból. Ami egyre erősebb, és ebben az idén is volt előrelépés, az a szülők bevonása, bevonódása a közös programokba.
A gyerekeket most kevesebb ottalvós táborba tudtuk vinni, de közben a végéhez közeledik a nyári táborhelyünk kialakítása, így jövőre ezt is biztosabban tervezhetjük. Voltak azért, és a jövő héten lesznek is még egynapos kirándulások, és volt egy hosszabb vitatábor is, ahova több gyerek utazhatott.
A korai iskolaelhagyás megelőzése az egyik nagy kihívása a társadalmi leszakadás elleni küzdelemnek. Sokan hiszik azt, hogy ezért csak az egyén, leginkább a gyerek hibáztatható, legutóbb hallhattuk azt is, hogy a rossz kompetenciamérési eredmények okaira rákérdezőnek még etnicizálta is a miniszter a válaszában a problémát, a cigánygyerekekre szűkítve le az egészet.
Pedig ebben nincs (sincs) helye etnikai összefüggéseket keresni, a probléma sokkal összetettebb, és a felelősségeket is rossz helyen keresi, aki a gyerekeket hibáztatja.
Mi is sokat foglalkozunk ezzel, figyeljük a kapcsolatrendszerünkben levő gyerekeket, ki, mennyit hiányzik, próbálunk elébe menni a hatósági útnak, és hamarabb beszélni a szülőkkel, iskolával, keresve az okokat és a megoldási lehetőségeket.
Volt erre egyébként egy állami megoldás is, a gyerekre kapott családi pótlék megvonása, ami, bár a két dolog összekapcsolása vitatható volt, mégis, valamennyire hatott. Hatott azoknál, akiknél egyébként meggyőződésem, hogy más módszer is hatott volna, a pedagógiai eszközök, a prevenció, de nyilván ez több munkát igényel, egyszerűbb volt hatósági úton, büntetve kezelni az egészet.
Rémülten nézem a törvénytervezetet, a társadalmi leszakadásban végzett munkánk szemszögéből is. Azt hiszem, ebben az egészben az a legnehezebb, hogy miközben megtaláljuk azokat az utakat, beavatkozási pontokat, amelyek a megoldást rejtik, közben a rendszer folyamatosan lezárja, vagy leszűkíti őket.
Így, miközben eltökélt célunk, hogy ne egy civil zárványt hozzunk létre, melyből majd maximum szakirodalmi lábjegyzet lesz, mint “jó gyakorlat”, vagy szakmailag is értékelhető próbálkozás, hanem a rendszerre próbáljunk meg hatással lenni, folyamatosan szorulunk abból.
Az egész pedagógusszakma leértékelődött. A folyamat nem most kezdődött, de mostanra csúcsosodott ki. A szakemberhiányt úgy próbálják megoldani, hogy minimalizálják benne a szakmaiságot. Ott van ez a szakemberképzésben, a képzési idő rövidítésével, vagy a felvételi ponthatár nevetségesen alacsony szintre állításával, és ott van az alkalmazási feltételek rögzítésében is.
