Most, hogy túl vagyunk a közösségben a mikulásnapon, és ezerrel készülünk a karácsonyi ünnepségre, ilyenkor mindig több az érzelmi faktor a munkánkban. Évközben próbáljuk a folyamatokat átláthatóan, a közösség számára is érthetően, közösen alakítva működtetni, szem előtt tartani a következetességet, de ilyenkor már ott dolgozik bennünk az ünnep üzenete is. Szóval, most különösen nehezek a döntések.
Szeretnénk mindenhova karácsonyt vinni. De ez azért nem olyan egyszerű, ha az ember nem csupán a kríziskezelés, az adományozást végzi, hanem az elmozdulást támogatná, az aktivitást építené, hogy másfajta életstratégiák rögzüljenek legalább a következő generációban. Ez ugye az a fejlesztő segítségnyújtás, ami alapvetően megkülönbözteti a szociális munkánkat a simán adományozást végző szervezetektől.
Ha a gyerekeket kérdezzük, melyik ünnep a legkedvesebb nekik, szinte mindannyian a karácsonyt mondják, a mi kapcsolatrendszerünkben is. Mert beépült ennek az üzenete erősen az intézményrendszeren keresztül, és hát ott a televízió, ahol ez tematizálja már most mind a reklámokat, mind a filmeket.
Beépül így a gyerekekbe is a karácsony “szokásrendszere”, szlogenjei, és a vágyak is, a meglepetésre, ajándékokra. Ott is, ahol ma is csak az Igazgyöngy ajándékai tudják ezt hordozni.
Évről évre bővül a kör, egyre több települést, gyereket érünk el, és minden évben újratervezést is igényel a dolog. Hiszen változik a helyzet, sajnos nem mondhatom, hogy jó irányba, de mindig sok előzetes tájékozódást, egyeztetést igényel, melyik településen és milyen mértékben képes az önkormányzat segíteni, hol vannak még más segítő szervezetek, hogy ne párhuzamos szolgáltatásokat állítsunk fel, hanem összefogva próbáljunk a lehető legtöbb nélkülöző családba karácsonyt vinni.
A változásokhoz igazodás mindig nehezebben megy a társadalmi leszakadásban élőknél. Sokat gondolkodom ennek az okán, és pl. nem találtam azonosságokat, vagy inkább túl zavaros képet a generációs különbségek értelmezésében a társadalom más csoportjaival történő összevetésekor.
Ilyen pl. a televízió szerepe. Míg sokaknál, főleg a fiataloknál ez fokozatosan kivezetődik, átveszik a helyét az interneten elérhető szolgáltatások, filmek, hírforrásrok, sőt, vannak, akik egyszerűen a készülékeket sem tartják már fontosnak, a generációs szegénységben még ennek nyoma sincs. A legfontosabb a televízió, ezért nagyon fontos az áram is, ez ad mindent, szórakozást és hírt, és még mindig él a tökéletes elfogadása is annak, ami onnan információként jön. Afféle státuszszimbólum is. A típusa is, az adományba kapott régi típusok helyett a nagy síkképernyős a vágyott, a trendi.
Nemrég egy új programelemet illeszthetünk be foglalkozásinkba, az S.O.S Gyermekfaluval együttműködve. A program célja, hogy megkeressük azokat a jó gyakorlatokat, amivel elérhető, hogy a gyerekek családban nőjenek fel és a körülményekhez képest a legmegfelelőbb fejlesztést kaphassák. Ebből most az első elemet mutatom be.
Nekünk ez nagyon fontos, hiszen mi is azt gondoljuk, a megoldás az, ha a családokat tesszük képessé arra, hogy felneveljék a gyerekeiket. Persze ahol a gyerek veszélyben van, ott más a helyzet, nem lehet nem intézkedni, ha szexuális abúzus éri őket, ha bántalmazzák, vagy olyan szintű gondozási feladatok maradnak el, ami az életüket veszélyezteti.
A péntekre szervezett eseményre a kis faluban nem először került sor. Volt már közösségi, lakossági kezdeményezésre is szemétszedés a településen belül, és szerveztünk már a zsáktelepülésről kivezető (és egyben bevezető) út két oldalán is ilyet, több illegális szemétlerakót is felszámolva. Ezeket feltehetően a szomszédos kisvárosból hozták ki ide, mint félreeső helyre azok, akik ezt vélik megoldásnak a fölösleges szemét elhelyezésére. Volt, hogy a kidobott szemetet be lehetett azonosítani is, mert véletlenül a postai levelezésből is kerültek bele dolgok, de a szemét így is maradt. Most is voltak lerakva üvegek, rossz szőnyegek, autógumi, de a mennyiség szerencsére töredéke volt a korábbinak.
Az út melletti eldobott fém és műanyagflakonok, zacskók száma is kevesebb, és talán az 50 Ft-os visszaváltási ár tovább csökkenti majd, de még mindig vannak, akik a kocsiból csak úgy kidobják menet közben az ablakon a kiürült tartókat. Furcsa volt felfedezni azt is, hogy a kivezető oldalon jóval kevesebb volt, mint a bevezetőn. Jelzi ezt, hogy bevásárlás után hazafele kerül ki a legtöbb….ami nyilván azt jelzi, hogy a lakosság körében találhatnánk a szemetelőket. De majd alakul ez is. A környezettudatosság kialakítása ugyanolyan kihívás, mint az egészségtudatosságé, vagy a pénzügyié. Dolgozni kell rajta, közösségi összefogással.
Sokan írnak nekem, megerősítve, vagy csak megosztva velem a gondolataikat, sokszor tipródásukat, velem, aki legalább annyit tipródom mindenen, mint ők. Nyilván azért írnak, mert azonos értékrend kapcsol össze bennünket, gyakran azonos kor is, de nem feltétlenül ez a meghatározó. Pedagógusok, szociális munkások gyakran írnak, de nem szakmabeliek is, hiszen sokukkal ugyanazt az életet éljük, ugyanazokkal a problémákkal szembesülünk, és ugyanúgy nem tudjuk, mit lehetne tenni, hogy változzon a helyzet.
Nemrég kaptam egy üzenetet egy pedagógustól, akinek egy mondata azóta is foglalkoztat. A történet tipikus, a politikai meggyőződés és kétkedés ütközése a tantestületen belül… és az alulmaradás keserű érzése. A mondata pedig ez volt: “Öreg vagyok és gyáva”.
Az életkorunkról nyilván nem tehetünk… bár a mozgásteret meglehetősen leszűkíti, ha valaki mondjuk a nyugdíj előtti öt évben van. Szakmai vonalon talán még menne, a pedagógushiány miatt, de arra is sok példát láttunk már, hogy zárul be a kapu akkor is, ha üres álláshely van, azok előtt, akik kritikusak a rendszerrel, és ennek nyilvánosan is hangot adnak. Bélyeg lesz rajtuk, és ezzel nem sok esélyük van. Furcsa ezt látni a másik oldalról is, akár a kormányhű vonalon, akár az egyházin. Ott nincs olyan bűn, ami miatt kivetné magából a rendszer, többnyire védettséget élveznek, és legfeljebb egy áthelyezés a következmény, de sok esetben még “felfele buknak”.
25 év alatt, mióta az Igazgyönggyel dolgozunk, sokat változott a társadalmi közeg, sokat változott az én viszonyulásom is, és talán a leszakadás ügyének a beágyazottsága is.
Egyvalami nem változott, vagy, ha voltak is felfele ívelő szakaszok, az utóbbi évek lejtmenete döntően meghatározza: a szegénység, a társadalmi leszakadás, az esélykiegyenlítés mértéke. Mert az maradt, sőt, egyes területein mélyült, romlott a helyzet.
Nem igazán dicsőséges érzés ezt kimondani, hiszen ez ellen dolgozunk, és ez azt jelenti, az eredményessége nulla, vagy inkább mínuszokban mérhető a munkánknak. De ez nem így van, hiszen ahol dolgozunk, ott volt pozitív elmozdulás.. persze ez számosságában alig valami, ha az ország egészét nézzük.
Sokat gondolkodom azon, hogy lehetne jobban. Azt már biztosan tudom, hogy gyorsabban nem lehet, hiába akarnánk. A generációs léptékben felhalmozódott, beépült viszonyulásokat nem lehet gyorsan megváltoztatni, a megoldások is csak generációs léptékűek lehetnek.
Azt is világosan látszik, hogy az oktatás nélkülözhetetlen, de nem elégséges beavatkozási pont. Ennek az oka az, hogy a szülők is alapkészséghiányosak, a világlátásuk beszűkült, és az életstratégia-építésben, amiben a túlélés a fő vezérelv, nincs meghatározó szerepe a tanulásnak. Mondhatnám úgy is, hogy a szülői generáció is magára volt hagyva, de talán még pontosabb, ha azt mondom, a nagyszülői is, és talán előtte sem volt olyan rendszer, aminek a hatása tartósan beépülhetett volna.
Valahogy olyan ez egész, mintha az ország működését meghatározó folyamatok nem lennének kompatibilisek a generációs szegénység megtörésével. Annyira mások a hangsúlyok, az érdekek, hogy abba nem fér be egy generációs probléma értelmezése sem, nemhogy a megoldáskeresés. És lassan a tudáshiányokból adódó manipulálhatóság jó eszköz lett a választások idején a hatalom megtartásához. Ennyi lett ennek a társadalmi csoportnak a “politikai haszna”. Kívülmaradtak mindenen.
Ebben a munkában a megújulás nélkülözhetetlen. Nem lehet “rutinból” beállni egy-egy beavatkozással, folyton keresni kell, hogyan lehet hatékonyabb, és persze folyamatosan alkalmazkodni kell a változó helyzetekhez. Na igen…a reziliencia képessége. Ami nélkülözhetetlen.
Persze ettől izgalmas ez a munka. A megoldáskereséstől. A kudarcoktól, az apró sikerektől, az állandó újratervezéstől. Ez tartja állandó mozgásban az egészet.
Van, amit elengedünk, van, amihez visszatérünk, kicsit másképp, építve a tapasztalatokra. Legnagyobb kihívás mindig a “hogyan találjunk fogást a problémán?”-kérdéshez kötődik. Mikor úgy látjuk, hogy semmi sem működik. Egyszerűen nem indul el semmi.
Mostanában sok vonalon foglalkoztam ezzel, nyilván benne vagyunk szakmai hálózatokban, de most volt több kutatási interjú ezzel kapcsolatban, dolgozunk egy meghívásos pályázati keretben, ami szintén érinti ezt a területet, pont most mi is foglalkoztunk vele a felnőttekkel a közösségi foglalkozásunkon, és persze mindig elér minket is olyan megkeresés, hogy adjunk gyereket, fiatalt, aki képviselni tudja korosztálya problémáit a különböző fórumokon.
Azt hiszem, ebben is ugyanazt a problémát látom, mint az emberi jogok területén, a választási tudatosságban, érdekképviseletben, vagyis minden olyan területen, ahol demokráciadeficit érzékelhető. Vagy talán érthetőbb úgy, hogy a társadalmi leszakadás mértéke alapvetően meghatározza ezt a területet is. És hiába teszünk úgy, hogy ez nem így van, mert képesek érzékelni a jogsérelmeket, felemelni a hangjukat, úgy gondolom, nem így van.
