Ebben a munkában a megújulás nélkülözhetetlen. Nem lehet “rutinból” beállni egy-egy beavatkozással, folyton keresni kell, hogyan lehet hatékonyabb, és persze folyamatosan alkalmazkodni kell a változó helyzetekhez. Na igen…a reziliencia képessége. Ami nélkülözhetetlen.
Persze ettől izgalmas ez a munka. A megoldáskereséstől. A kudarcoktól, az apró sikerektől, az állandó újratervezéstől. Ez tartja állandó mozgásban az egészet.
Van, amit elengedünk, van, amihez visszatérünk, kicsit másképp, építve a tapasztalatokra. Legnagyobb kihívás mindig a “hogyan találjunk fogást a problémán?”-kérdéshez kötődik. Mikor úgy látjuk, hogy semmi sem működik. Egyszerűen nem indul el semmi.
Mostanában sok vonalon foglalkoztam ezzel, nyilván benne vagyunk szakmai hálózatokban, de most volt több kutatási interjú ezzel kapcsolatban, dolgozunk egy meghívásos pályázati keretben, ami szintén érinti ezt a területet, pont most mi is foglalkoztunk vele a felnőttekkel a közösségi foglalkozásunkon, és persze mindig elér minket is olyan megkeresés, hogy adjunk gyereket, fiatalt, aki képviselni tudja korosztálya problémáit a különböző fórumokon.
Azt hiszem, ebben is ugyanazt a problémát látom, mint az emberi jogok területén, a választási tudatosságban, érdekképviseletben, vagyis minden olyan területen, ahol demokráciadeficit érzékelhető. Vagy talán érthetőbb úgy, hogy a társadalmi leszakadás mértéke alapvetően meghatározza ezt a területet is. És hiába teszünk úgy, hogy ez nem így van, mert képesek érzékelni a jogsérelmeket, felemelni a hangjukat, úgy gondolom, nem így van.
Amikor elkezdtük ezt az egészet, a segítés szándéka volt csak bennem. Aztán lassan felfedte magát ez az egész, iszonyúan bonyolult probléma, amit társadalmi leszakadásnak hívunk. Megmutatta a mélységeit, a felelősségeit, a beágyazottságát, tükröt tartott nekem önmagamról is, és a fogalom, hogy “segíteni” más tartalommal töltődött meg. Végül “képessé tenni” lett belőle.
Ami leghamarabb kiderült, az adományozásra leszűkített segítés kudarca. A szükségletek kívülről történő kielégítése nem abba az irányba viszi a leszakadót, hogy tegyen valamit a sorsáért, hanem abba, hogy kérjen. Persze ez csak kimondva ilyen egyszerű, mert akkor logikus, hogy nem kell adni semmit….ami persze nem tartható. Mi inkább azt használjuk, amit fejlesztő segítségnyújtásnak hívunk, az elmozdulást támogató adományozást folytatunk, közösségi szabályokkal, egyeztetve mindig mindenkivel. Mintegy indirekt befolyásoló eszközként. A hatását mérjük, és működik. A “nekem jár” szemléletet a közösségben felváltotta a “mit teszek én?” viszonyulás, ami lassan hat ugyan, de hat. Az elvárásokat pedig a közösséggel közösen fogalmazzuk meg.
A veszteséget, amit a munkánk célcsoportjában naponta megélünk, nehéz feldolgozni. Gyerekek, családok sorsán kellene változtatni, ami már önmagában is nagy kihívás, az meg, hogy az ember látja, a rendszer mennyire nem képes hatékony beavatkozási pontokat találni, számomra még nehezebbé teszi ezt az egészet.
Persze meg lehetne elégedni azokkal, akikre tudunk hatni, kiragadni egy-két családot, gyereket, lehetőleg olyat, ahol a siker biztosra körvonalazódik, és csak velük dolgozni. Az mutatná: lám milyen eredményesek vagyunk, mi aztán tudjuk, hol a megoldás, hogy kell ezt csinálni. És tudom, hiszen nekünk is vannak ilyenek, érettségizettek, felsőoktatásba kerülők, tudom, hogy ez is egy út, nagy lépés, nagy siker. De nekem nem megy.
Írtam már erről régebben…de tanulva ezt az egészet, mindig tisztul bennem a kép. Vagy mindig találok új pontokat, amin érdemes elgondolkodni.
Persze ennek is van megint egy sajátos beágyazottsága, jellemzője. A civil szervezeteknek, és a társadalmi vállalkozásoknak is. Most nem a jogszabályi meghatározók irányából közelítenék, mert nyilván az nem azonos, hanem inkább a tartalmi dolgokkal. Vagy inkább a hozzá kapcsolódó üzenetekkel, tudásokkal.
Nézzük először a meghatározásokat.
A civil szervezet régebbi forma, “nem kormányzati szervezet, olyan minden kormánytól független, magánjog alapján működő civilekből álló nonprofit szervezet, amely saját költségvetéssel rendelkezik.”-írja a Wikipédia. És talán ez is fontos az értelmezéséhez: “önkéntes alapon a közjó javára működik, önszabályozó, intézményesült önszerveződés”. Aztán itt van még ez is, ami fontos a közhasznúság miatt: “a civil szervezet közcélú tevékenységet és közfeladatot lát el, azaz a szervezetnél tágabb közösség érdekében jár el.”
Az Igazgyöngyben az egyik alapmondat, hogy a szegénységet teljes társadalmi beágyazottságában értelmezzük és így keressük a megoldásokat is. Ez azt jelenti, hogy egy gyerek problémája mögött ott van a családé, a család története, pozíciója a közösségi hierarchiában, megküzdési képessége, túlélési stratégiája, ami egyénekre bontva és együtt is értelmezendő. A problémáikkal beágyazódnak egy intézményi rendszerbe, és többnyire ugyanazokkal a családokkal akad plusz dolga az óvodának, iskolának, családsegítőnek, gyermekvédelemnek, gyámhivatalnak, rosszabb esetben a rendőrségnek is. Az ingerküszöb azonban mindenhol más, és más a protokoll, a leterhelés, a kiégés, az elvárás. Egy biztos: összehangolt hatásokról nem igazán beszélhetünk.
Pedig megoldás csak így lenne lehetséges. Az Igazgyöngy a kezdetektől együttműködés párti volt, elég hamar kiderült, ha ellenséggé tesszük az intézményrendszer bármelyik elemét, dolgozóját, csak tovább fokozzuk a problémákat, sőt, azokon csattan az ostor, akiken segíteni szeretnénk.
Az akaratért, motivációért, ami mindenképp szükséges ahhoz, hogy valaki képes legyen változtatni az életén, nagyon sokat dolgozunk. Gyerekkel, felnőttel egyaránt. Óriási utat jártunk már be sok családdal, de persze vannak, akikkel még mindig egy helyben topogunk.
Mert nagyon sok tényező hat az ellen, amit el szeretnénk érni, és ugye ha csak mi szeretnénk, abból biztosan nem lesz változás. De mivel, hogyan lehet erre hatni? Sokan hiszik, hogy annyi: mondjátok meg nekik. Hogy mit? Hát, hogy tanuljanak, osszák be azt a keveset is, ne dohányozzanak, műveljék a kerteket, keressenek legális munkalehetőséget, ne használják ki egymást, éljenek a tudatos családtervezés lehetőségével, stb. És akkor nyilván a fejükhöz kapnak: “ó, hogy ez eddig nem jutott az eszünkbe!”… és ripsz-ropsz meg is oldódik a társadalmi leszakadás problémája.
valóság azonban nem így működik. Ahol generációk óta másfajta életstratégiák épülnek, ott a gyerekek is ezt a mintát viszok tovább. A környező világ pedig nem kedvez a változásoknak. ...
Kötődési zavarok, azok transzgenerációs továbbhordozása, majd leképezése újra…azt hiszem, ezek is meghatározók a generációs szegénységben.
A kiskorban megélt biztonságos fizikai és pszichológiai közeg alapot ad a későbbi kapcsolatokhoz. De gyakran azt érzem, hogy a generációs szegénységben szinte minden gyerek traumatizált. Adja ezt a lakhatási szegénység, a létbizonytalanság, a családon belüli viselkedésminták, a konfliktusok gyakorisága, az indulatok kezelésének hiánya, a mindennapokat meghatározó viszonyulások.
Folyamatosan próbáljuk felhívni a figyelmet az első évek meghatározó szerepére, de nagyon nehéz a berögződéseket megváltoztatni. Nehéz még azt is megértetni, hogy a pici gyerek kiságya mellett naphosszat nagy hangerővel zenét sugárzó televízió, ami képpel-hanggal elképesztő ingertömeget zúdít rá, rendkívül káros.
Pár napig aggódva figyeltük a híreket, tényleg eltűnt-e egy ember a kis faluban, ahol dolgozunk. Ahol persze mindenki ismer mindenkit, és semmi sem tud titokban maradni pár napnál tovább.
Eltűnt már máskor is, néha hónapokra is, mióta itt dolgozunk, de akkor volt némi sejtésünk, hogy hol van, és egyáltalán, tudtunk arról, hogy készül a fiaihoz. De most ez nem tűnt valószínűnek, mert nincs kihez mennie, legalábbis tudomásunk szerint.
Mára már kiderült, hogy megvan, a faluban bujkál, talán valami vitás ügye is volt, talán meg is verték, de egyelőre nem látjuk tisztán, mi történt, sem mi, sem a rendőrség. Mikor előkerült, nem volt partner a probléma tisztázásban, inkább megint sietve elvonult, miközben láthatóan legyengült, és a verés nyomait is magán viseli. Elzárkózott és megint a rejtőzködést választotta.
Az ember folyamatosan szerez tapasztalatokat, gondolkodik, keresi az általános és egyedi problémákat a társadalmi leszakadás bonyolult folyamatában.
Már sokszor megállapítottam azt is, hogy nincsenek olyan nemzetközi példák, melyeket mindenhol lehetne alkalmazni, ugyanis mindenhol más a probléma beágyazottsága. A beágyazottságot pedig mindig az adott ország történelmi-politikai folyamatai befolyásolják, és ennek az egyediségével mindig számolnunk kell.
Persze ez nem jelenti azt, hogy nincsenek azonos mintázatok, főleg azokban az elemekben, ami az általános emberi viszonyulásokhoz köthetők, de a problémát minden ország magának csinálja meg, így mindenkinek magának kell megkeresnie a megoldásokat is.
