Vannak dolgok, ami ellen küzdünk, de a tudáshiány és a szocializáció miatt, még ha eszközökkel segítjük is, nagyon lassú a folyamat, amiben eredményt tudunk felmutatni.
De muszáj mozgatni, nekifutni újra és újra, mert ha hagyjuk, a csírája sem teremtődik meg a változásnak.
Ilyen a szájhigiéné kérdése is. És ennek nem csupán anyagi okai vannak, ha ingyen biztosítjuk, akkor sem tud még tömegesen és tartósan beépülni. Pedig a kellemetlen következményekkel nap, mint nap szembesülnek, mégsem lesz természetes napi rutin a fogmosás.
Több beszélgetésben vettem mostanában részt, ahol a kérdés a bevonódás támogatása volt, a motiváció felébresztése. Nagy kihívás ez, mind a gyerekeknél, mind a felnőtt közösségekben.
Azt tanultuk valamikor, hogy a motivációnak belülről kell jönnie, anyagi dolgokkal, kötelezővé tétellel nem lehet felépíteni. Nos, ezt muszáj megcáfolnom. A generációs szegénységben, a mindennapok túlélésében, az állandó vágyakozásban ugyanis eleinte muszáj a tárgyiasult dolgok motivációs erejére építenünk. Muszáj innen indítani, hogy elmozdulás legyen. Az azonnali “eredmény” megtapasztalásától, tárgyiasult formában.
A gyorsan változó világ kihívások elé állítja az iskolákat. Érezzük mindannyian, hogy valami megváltozott, egyre nehezebb lekötni a gyerekek figyelmét, de nem igazán találjuk meg a megfelelő módszert a gyerekek motiválására.
A rendszerek lassan változnak. Az iskolarendszer is. Van, amitől nem is tudunk megszabadulni, mert az új szemlélet beépülésére nem elég egy kormányzati ciklus, márpedig az új kormány első intézkedései közé tartozott többnyire, hogy törölte azokat a fejlesztéseket, melyeket az előttük levő elindított. Most ugyan két ciklust egyben élünk meg, de itt a leginkább a kerék visszaforgatása jellemző, nem pedig a világhoz igazodó változások támogatása.
A héten egy erősen szegregálódó suliban, az órám előtt bejött pár nagyobb gyerek hozzám a terembe. Párat közülük alsóban tanítottam, érdeklődtek, hogy vagyok, mi újság, kiket tanítok most, stb. Egy fiút nem ismertem, de ő is bekapcsolódott a beszélgetésbe: “én nem járok rajzra… kiiratkoztam.” “És miért?” -kérdeztem. Rántott egyet a vállán: “Mert így megyek haza, már háromkor”. “És mit csinálsz otthon?”- faggattam tovább. “Hát semmit. Pihenek otthon a melegben….”
Beszélgettünk még, ki, mivel tölti az időt, aztán elmentek. Én pedig azóta is sokat gondolkodom azon, hogyan lehetne változtatni az attitűdön, ami ilyenkor, gyerekkorban alapozódik meg, és lesz majd meghatározó felnőttként is. Mert megtapasztaljuk ezt gyakran a családokban, akik generációs szegénységben élnek. Felnőtteknél és gyerekeknél is.
Minden évben nagy kihívás ez…most talán még nagyobb volt.
Azt hiszem, az a probléma, hogy az Igazgyöngy minden elemében lemodellezi az állam működését. Nem tudok még egy olyan alapítványról, ami a társadalmi leszakadás ellen küzdve egyszerre oktatási intézményt működtet, plusz egy tanodát, fejlesztő szociális munkát, családgondozást végez és van termelő jellegű társadalmi vállalkozása is a “célcsoportból” érkező munkavállalókkal. Pedig szívesen kérnék tanácsot, hogy ők milyen bérstratégiát visznek…
Persze igazából az a baj, hogy bizonyos kötöttségeink vannak, vagyis ránk is, mint mindenkire vonatkozik a minimálbér emelés kötelezettsége, amivel még megbirkózunk valahogy, hiszen kell, muszáj, mindenkinek meg kell élni valahogy. A nagyobb baj a pedagógus életpályamodellel van, amit szintén kötelesek vagyunk betartani, hiszen ez az alapítványi fenntartású iskolákra is vonatkozik.
Már sokszor írtam róla…sőt, mondhatom azt is, sokáig harcoltam ellene, de alulmaradtam. Mégsem tudok nem beszélni róla, újra és újra előveszem, hogy legalább, amennyire rajtam múlik, a köztudatban tartsam. Mivel nem az állami oktatásban dolgozom, így (még) szabadon beszélhetek róla, és mivel közvetlen tapasztalatokat szerzek minden alkalommal, amikor órám van, olyan nézőpontokat is ki tudok hangosítani, ami nem “elméleti”.
A múltkor kiírtam egy posztban a facebookon egy kis eszmefuttatást megint, és akkor írta valaki kommentben, hogy fejtsem ki a blogban, hogy hivatkozni lehessen rá. Megteszem hát, hátha ez is egy hatás, a hivatkozási pont.
Sokszor szeretném úgy érezni, hogy szilveszterkor tényleg lezárok valamit, és új tervekkel indulok a következő évnek. De ez nem ilyen… sokkal inkább egy folyamat az egész, amiben persze összegzünk, elemzünk, értékelünk, aztán tervezünk és dolgozunk tovább.
Gyakran újratervezünk, és néha annak is örülünk, hogy ebben a politikai klímában túléltük, megmaradtunk. Persze néha hibázunk is, folyamatos dilemma a kockázatok elemzése és vállalása. De előre kell menni, előre akarunk, fejlődni, jobban tenni a dolgunkat, jobban hatni.
Néha arra gondolok, milyen jó lenne egy olyan év, mikor nem azon kell dolgozni, hogy mérsékelni tudjuk a problémák okozta folyamatosan romló helyzetet, hanem a hangsúly átkerülhetne azokra az előremutató megoldásokra, melyek kiutat jelentenek, hogy látszana az alagút vége….csak egy kicsit. De ahhoz nem elég egy-egy gyerek, család, közösség problémáiban dolgozni, mert az egész egy olyan rendszerbe ágyazódott be, ami lehetetlenné teszi a megoldást.
A karácsonyi adományozások is híven tükrözik az ország állapotát. Nyilván átpolitizálódott ez is, és érezni ebben is a “két oldalra” rendeződést, talán a legdurvább volt a gyermekotthonos történet, amiben az egyik adna, a másik megtiltja…sőt, elszállítja, mielőtt az ajándék célba érne. Az, hogy ez a gyerekekről szólna, meg a karácsonyról, valahol elvész. És hát a szerepek is furcsa helyzetet teremtenek, a kormányszóvivő részt vesz önkéntesként egy karácsonyi ételosztáson és nyilatkozik, hogy szerinte minden évben kevesebben vannak, miközben minden híradás arról szól, hogy egyre többen állnak a kígyózó sorokban.
Sokat gondolkodtam azon, hogy legalább ilyenkor miért nem lehet összefogni, egyeztetni, félretenni az ellenségeskedést, és arra törekedni, hogy mindenkihez eljusson a karácsony üzenete. Azon is töprengtem, hogy nekünk miért ment az, ami másnak nem.
Karácsony. A szó a legszebb ünnepet takarja, talán a legtöbb érzelemmel teli elem ehhez kapcsolódik, a gyertyagyújtás, a várakozás, a gyerekek öröme, a karácsonyfa, a mézeskalács, a fények, a családi vacsora, no meg persze meglepetések, és a legfontosabb: a szeretet. Ami ilyenkor tapinthatóvá válik.
Furcsa ezekre koncentrálni abban a világban, amiben élünk. Nagyobb kitekintésben is, hiszen a világon egyre több helyen üti fel a fejét az erőszak, háborúk dúlnak, és nem látni a végét. És furcsa ezt megélni az országon belül is, hiába próbáltam nem figyelni rá, nem foglalkozni a hírekkel, a mélypontra jutott politikai kommunikációval, a gyűlölet tapintható. Valahogy úgy érzem, egyre nehezebben megy fenntartani azt a világot, amiben a problémákkal csak akkor foglalkoznak a döntéshozók, ha kiderülnek, és a reakció akkor is a visszatámadás. A támadások zajában pedig nagyon nehéz meghallani a karácsony hangját.
Igazából még sosem évfordulóztunk. Ez volt az első. Próbáltuk egész évben a kommunikációban tartani, volt sok kiállításunk, visszaemlékezős posztsorozatunk a Facebookon, ott lehettünk az ARC óriásplakátkiállításán, volt szakmai eseményünk, és igyekeztünk minden riportban, megnyilatkozásban kiemelni ezt a negyedszázados munkát. Szombaton pedig a fővárosban, a FUGA-ban zártuk ezt a kicsit ünnepi évet, egy támogatói találkozóval.
Azt hiszem, olyan lett ez a délután, amilyet akartunk. Semmiképp sem valami “puccosat”, nagy svédasztallal, dress code-dal, mert ez nem illene egy gyerekszegénység ellen küzdő alapítványhoz. Mindig olyan visszás volt nekem azoknak a társadalmi leszakadás ellen szerveződő uniós pályázatoknak a záróeseménye is, ahol láthatóan jelentős összeget fordítottak a vendéglátásra, aminek mind az ára, mind a látványa ellentmondásban volt a program céljával.