Mindig jön valami új…van, amivel lehet azonosulni, van, amivel nem. A másokat minősítő célzatúakkal én nem tudok mit kezdeni, számomra a gondolkodások, magyarázatok, vagy inkább elemzések fontosabbak, mint az erőből, vagy gúnnyal történő pozicionálás.
Ritka eseményen lehettem ma, a biharkeresztesi Roma Nemzetiségi Önkormányzat megemlékezésén voltam, amit a Roma Holokauszt Emléknapja kapcsán szerveztek.
Nem tudom, hogy a szegénység problémája miatt érzem kiélezettebben az útkeresést, vagy más miatt, de tény, hogy akár a magunk terepi munkájában keresem a megoldásokat, akár rendszerszinten nézem az állami irányvonalat, nagyon feszítőek az ellentmondások.
Azt hiszem, a felsőoktatás annak idején elég jól belém (is) sulykolta azt a szempontot, hogy mennyire fontos az oktatási hatását nézni annak, honnan érkezik a gyerek az iskolába. Hogy a gyerekeket mindig a szociokulturális helyzetével együtt kell értelmezni. Ennek a bevésése azóta is fontos pedagógiai elv a szakemberképzésben.
Azt továbbra is vallom, hogy a generációs szegénységben a legtöbb hatást az asszonyokon keresztül érhetjük el. A gyereknevelésben, a tudatos családtervezésben, a háztartás-vezetésben, családon belüli kommunikációban, a mindennapi élet irányításában kulcsszerepük van.
Nagyon nehezen tudunk ezzel a területtel boldogulni. A lakhatási szegénység pedig alapjaiban határoz meg szinte mindent. Sokan élnek egy-egy házban, a víz szinte sehol sincs bevezetve, a házak javítására, állagmegóvására nincs tudás, sok helyen akarat sem. Nincs személyes élettér, a karantén talán még nyilvánvalóbbá tette, hogy ezekben a családokban nincs a gyerekeknek nyugodt tanulási környezet sem.
Emlegettem a legutóbbi blogomban, hogy milyen nehéz volt nekem is a teljes realitásában látnom ezt az egészet. Biztosan sok van még persze most is, amit nem látok, nem tudok, de sok dolgot másként értékelek már, mint az elején. No meg, folyamatos változásban vagyunk, az új hatásokat is mindig értelmezni kell, ezt sem szabad elfelejtenünk.
Tegnap voltam hatvan éves. A munkám a kezdetektől az oktatáshoz, kiemelten a hátrányos helyzetű gyerekek oktatásához kötődött, az első felében az állami rendszerben, majd a civil szférában. 21 éve alapítványi keretek között, a művészetoktatásban, 11 éve pedig egy komplex esélyteremtő munka keretében, kiegészülve mással is.
Mióta dolgozunk a generációs szegénységben élő családokkal, azóta próbálom megérteni ezt is. Bevallom, sokat változott ebben a véleményem, korábban erről is azt hittem, hogy jobb a gyerekeknek, ha nem abban a családban nőnek fel, ahol nyilvánvalóan nincsenek ehhez meg a megfelelő feltételek.
Társadalmi vállalkozást működtetünk évek óta egy olyan településen, ahol rajtunk kívül helyben csak a közfoglalkoztatás ad munkát. Sokszor írtam már arról, milyen lehetetlen küldetés felvenni a harcot a a jóval nagyobb jövedelmet adó feketemunkával (ehhez képest nem pálya a minimálbéres foglalkoztatás), és arról is, hogy a behajtócéges tartozások mennyire távol tartják őket a legális munkavállalástól. Írtam a leszakadó falvak szolgáltatáshiányáról, hogy egyszerűen nem élhetők a feketezónában működtetett lehetőségek nélkül, és arról, hogy ez sem ösztönzi a munkavállalást.
