A legnagyobb kihívás a munkánkban a generációk óta rögzült viszonyulásokra, az attitűdre hatni. Sokat foglalkozunk vele, rengeteg próbálkozásunk volt már, nagy türelmet igénylő, kudarcokkal teli, és eredményt nagyon lassan produkáló munka. Vagyis van eredmény, hogyne lenne… de az a baj, hogy mi tényleges eredménynek azt könyveljük el, mikor képes valaki a saját akaratából, önállóan az élete részévé tenni bármit, ami előtte nem volt az, és ami előremutató.
Tudom, ez elég szigorú így. És látok sok programot, ami sikeresnek van kommunikálva, pedig nem az…mert nem működik a támogató nélkül. Pl. egy kertprogramról nem kiálthatjuk ki, hogy sikeres, csak mert az általunk adott vetőmaggal, palántával, esetleg az általunk felszántott kerttel csatlakoznak ehhez a programhoz, melyhez a feltételeket mi biztosítjuk. Persze eredmény ahhoz képest, hogy előtte nem csinálták, de sikeresnek csak akkor mondhatjuk, ha nélkülünk is megy. Ha ők ássák fel a saját kertjüket, és ők veszik meg, vagy szedik meg a vetőmagot, és nem egy évig csinálják így, hanem legalább ötig, nélkülünk, önállóan. Akkor talán már beépül, mi pedig kimondhatjuk, sikeres lett a programunk.
Hamarosan 65 leszek. Eddigi munkában (ami nem jelenti a tanulás végét) töltött életem első, kisebbik fele kizárólag az oktatásban telt, majd jött az Igazgyöngy. Ennek most már 26 éve, és bár az elején ez is oktatás-fókuszú munka volt, de már másképp, mint az állami rendszerben, sokkal erőteljesebben volt jelen benne az esélyteremtés, ami végül kiszélesedett egy komplex hatásrendszerré.
Tanultam és tanulom ma is, kellő alázattal, hogyan értelmezzem, értsem meg a társadalmi leszakadás rendkívül bonyolult kérdését. Mindenhez a terepi tapasztalatok alapján nyúlok, ehhez figyelem mások kutatásait, programjait, beleértve az államiakat is. Más így az egész, mintha fordítva csinálnám, mert így a probléma felől közelítek, valós, megélt megtapasztalásokkal, és nem a magam vagy mások szocializációja alapján feltételezek valamit, ami a valóságban nem úgy van.
Az Igazgyöngyben minden hónap első hétfőjén vagy egy olyan programelem, amikor az egyes területek vezetői beszámolnak az előző hónap történéseiről, és előre tekintenek kicsit a következőre. Ezen minden munkatársunk jelen van, vagy személyesen, vagy online csatlakozva, hiszen több helyszínen dolgozunk.
Mikor végighallgatom, mindig elgondolkodom: mennyi területen próbálunk hatással lenni, megoldásokat keresni…Mennyire komplex ez az egész munka, amit végzünk.
Azt gondoltam, kicsit leírom itt is, mi az, amivel foglalkozunk. Területenként, inkább felsorolásszerűen, ahol lehet, számokkal. Nem tudok mindent, de azért talán érzékelhető lesz a csapat összetett és összehangolt munkája.
Az egyik alapvető tételmondatunk, hogy következő generációért dolgozunk, de a mostanival. Vagyis, ha csak a gyerekekre fókuszálunk, és a szülők generációjával nem törődünk, nem lesz változás.
Hogy miért? Mert a nagyszülők, szülők generációjában világosan látszik, hogy ugyanolyan tudás-és képességhiánnyal hagyták el az iskolarendszert, mint ahogy a gyerekeik befejezik az iskolát. Hiányos alapkészségekkel, az értő olvasás hiányával, a világlátás képessége nélkül. Egyszerűen nem kaptak ők sem ahhoz elég tudást, hogy képesek legyenek megfelelően tájékozódni a világban, ami azért az életstratégia-váltáshoz szükséges lenne.
Az intézményrendszer minden tagja csak ügykezelést végez, az okokkal, amelyek folyamatosan termelik az ügyeket, nem foglalkoznak. Vagyis senki sincs, aki bepótolná azt, ami elmaradt, ami hiányzik a felnőtt generációban.
Elképesztő bonyolult élethelyzetek között kellene megkeresnünk a kiutat. És már rég nincs az a helyzet, hogy tudjuk, van hova fordulni megoldásért. Lassan már tanácsért sem. Magunk maradtunk, ötletelünk, próbálkozunk, hogy a gyerekek miatt tudjunk valami megoldást találni.
Próbáljuk persze ezt közösen megtalálni azokkal, akik a rendszeren belül ezekért a családokért dolgoznak. De ott meg gyakran a határtartások, egymásra mutogatások, másképp értelmezések zsákutcájába futunk. Tényleg ünnepnek számít, mikor együtt sikerül megoldani valami teljesen esélytelen ügyet. Mert van, hogy sikerül. De ritkán. Túl ritkán.
Ebben a munkában, amit a generációs szegénység ellen viszünk, fontos pillér volt a kezdetektől az együttműködés az intézményrendszerrel. Mert nem egy civil „zárványt” akartunk, hiszen a probléma megoldása szempontjából ez mit sem ér, hanem egy olyan munkakultúrát, amiben mindenki hozzá tudja tenni a magáét, és a hatások egybefésülésével támogathatjuk a változást.
Nemrég egy előadásban fogalmaztam meg, hogy az intézményrendszert együttműködővé tenni nem kisebb kihívás, mint a generációs szegénységben élő családokat.
Gondolhatnák most sokan, hogy miért olyan nehéz ez? Hiszen mi segítünk… a mi civil eszközeinkkel.
Az Igazgyöngyben nemcsak a gyerekekkel, hanem a felnőttekkel is foglalkozunk. Létszükséglet ez, hiszen a gyerekekre irányulhat bármilyen pozitív hatás, annak nagy része eltűnik, ha a család más tartalmakkal tölti meg az életet, mint amit az iskolában tanulnak. Az oka ennek egyszerű: a szülők sem kaptak az iskolától eleget, ők is a családi minta átörökítésével alapozták meg az életüket, ezért ismétlődik újra és újra a generációs szegénység. Ugyanazokkal az életstratégiákkal találkozunk mi is, akik sok családnál már a második generációval dolgozunk.
Tíz évig hittünk abban, hogy az iskolában eleget tudunk hatni. Aztán be kellett látnunk, hogy nem, a generációs szegénységben élő családoknál más munkára is szükség van. Tizenhat éve értelmezzük ezt a hátteret, tárjuk fel az újabb és újabb túlélési stratégiákat, a traumatizáltság okait, és próbáljuk követni a változásokat is, melyek egyre gyorsabban alakítják ezt a közeget is.
Tegnap, ahogy az egyetemi konzultáció során beszélgettünk a hallgatókkal, a társadalmi leszakadás bonyolult problémájáról, egyikük felvette a nők helyzetét, szerepét, hogy mennyire fontos beavatkozási pont lehetne a generációs szegénység megtörésében.
Örültem ennek, mert nagyon egybecsengett a mi álláspontunkkal, hiszen az Igazgyöngy modelljében ők vannak a legfontosabb szerepben. Aztán vitatkoztunk kicsit a hallgatókkal a szokásos felvetésemről: mennyiben kulturális elemek határozzák meg a nők helyzetét, amennyiben romákról van szó, és mennyiben a generációs szegénységben átörökített szocializációs minták? Érdekes kérdés ez mindig, és azt gondolom, ha beszélünk róla, mindig világosabbá válik a probléma megértése is.
Az vitathatatlan tény, hogy minden gyermek tehetséges valamiben. A fejlesztésükhöz nélkülözhetetlen lenne az erre fókuszáló segítség, hogy a legtöbbet hozhassák ki magukból.
A hátrányos helyzetű gyermekek tehetséggondozása téma sok konferencián, vannak az iskolarendszerben is elindított folyamatok erre, mégis úgy érzem, az egész csak arra jó, hogy megint kipipáljunk valamit, mintha minden rendben lenne, itt is, ugyanúgy, mint a jobb társadalmi státuszú gyerekek esetében.
Próbálom mindig megérteni azokat is, akik a döntéseket hozzák. De azt látom, valahogy felborult az egyensúly. Megváltozott az attitűd, ami leginkább abban nyilvánul meg, hogy a hatalom megtartása érdekében belemerevedett a rendszer a tévedhetetlenség álságos és veszélyes állapotába. Mert azt kell, hogy mutassák, mindenben a regnáló hatalom meglátása a jó, az ő döntéseik megkérdőjelezhetetlenek, és már ott tartunk, hogy aki ezt kritizálni meri, az ellenség.
Tudom, ez mindig a hatalom sajátja, de azt is látom, hogy folyamatosan csúsztunk ebben egyre mélyebbre. Mert azért korábban voltak szakmai szempontok…az ember jobban érzett valamiféle szakmaiságot, és abban ugye, legalábbis a normális szakmaiságban benne van az önreflexió képessége is.
