Sokan – én is – abban reménykedem, hogy az esélyteremtésben és a felzárkóztatásban változnak majd most a fókuszok. Hogy megszűnik a beleépült indikátorkényszer, a korrupció, és ezzel a „forró krumplival”, amit hosszú ideje egyik kormány sem szeret kézben tartani, végre történik valami érdemi.
Mert eddig inkább a problémák szőnyeg alá söprése történt. A projektalapú esélyteremtés kötelező eleme lett a sikerkommunikáció, miközben valós hatásmérés nem történt. Rengeteg pénz ment el, érdemi változás nélkül.
A pályázati rendszer, amely projektalapra rendezte a megoldáskeresést, nem tett jót ennek a területnek (sem). Egymást követték az egy-két éves programok, az eredményeket senki sem firtatta, hiszen adminisztratív úton kellett igazolni a hatást és a fenntartást. Irodák nyíltak a projektidőszakra, majd zártak be, a szakemberek pedig projektzárásról projektzárásra keresték a következő állást.
Közben átrendeződtek a fókuszok is. Fontossá vált a könnyen teljesíthető indikátor, ezért nem a legproblémásabb helyzetekkel foglalkoztak, hanem azokkal, ahol „van fogadókészség”. Azokkal a közösségekkel, ahol ez hiányzik, korábban sem – és ma sem – akar igazán foglalkozni senki. Mert ott a kudarc szinte borítékolható, és a munka is sokkal nehezebb.
Így történhetett meg, hogy felzárkóztató programok kerültek olyan településekre, ahol nagyságrendekkel kisebb volt a probléma, mint a szomszédos faluban. Látványos, sikeres projekteket futtattak, azt kommunikálva, hogy megoldódott a társadalmi leszakadás problémája. Aztán rövid idő alatt minden visszarendeződött. Az egyéni sorsokban és a közösségekben alig maradt nyoma a beavatkozásoknak. Ha volt infrastrukturális fejlesztés, az épületek ma üresen állnak, a táblák még kint vannak, az eszközök egy ideig raktárban porosodnak.
A legnagyobb gond talán az, hogy a megoldáskeresők – legyenek állami vagy civil szereplők – nem „szintezik” a szegénységképet. Pedig a szegénységnek sok szintje van, és ezekhez teljesen eltérő beavatkozásokra, módszertanokra lenne szükség.
Más a helyzet ott, ahol „lecsúszó” családokról beszélünk, és más ott, ahol generációk óta újratermelődik a nyomorúság. Más a városi és a vidéki szegénység. Más, ahol a túlélési stratégiák már a szürke-fekete zónára épülnek, és más, ahol még számít valamit a jogkövető magatartás. Más, ahol van munkalehetőség, és más, ahol semmi sincs. Más a helyzet a lakhatási szegénységben élőknél, mint ott, ahol az áram-víz-gáz-szennyvízhálózathoz képesek kapcsolni a lakásokat.
A szegénység szintjeit érdemes a kilátástalanság felől is vizsgálni. Ahol ez mélyen beépült, ott először a hitet, a reményt és a motivációt kell újra felépíteni. Itt már hatalmas a tudás- és képességhiány is, amit kezelni kell. Ahol viszont még felismerhetők az érdekeltek számára a lehetőségek, ott gyorsabban mozdulhatnak el az emberek – ha ehhez némi segítséget, támogatást kapnak.
Nem tekinthetünk el egyik szinttől sem csak azért, mert gyors eredményeket akarunk felmutatni. A kockázat nagy: a negatív túlélési stratégiák könnyen beépülnek, és ha valaki belecsúszik, onnan sokkal nehezebb visszahozni.
A felzárkóztatást időről időre különböző alapokra próbálták építeni. Volt, amikor az oktatásra helyeződött a hangsúly. Régebben az iskolarendszert próbálták esélyteremtővé tenni, aztán ezt elengedték, de ma is működnek tanodák, ösztöndíjprogramok, vannak szakkollégiumok.
Az oktatás nélkülözhetetlen – de önmagában nem elég a felzárkózáshoz. A generációs szegénységben élő családok életét más logikák szervezik, így az iskola hatása gyakran leamortizálódik.
Máskor a munkaalapú megközelítés került előtérbe, például a közmunkaprogramon keresztül. Gyakran hallani az egyszerűsítő érveket: „legalább a gyerek látja a szüleit dolgozni”. A tereptapasztalat azonban sokszor mást mutat. Sok helyen ez inkább egy helyhez kötött segély, mint valódi munka, és nem vezet át stabilan a munkaerőpiacra. A szociális szövetkezeti hálózat megoldásként beharangozott indulása után mára alig látszik az eredmény, az ott előállított termékek piaci értéke a legtöbb helyen nem támogatta a fenntarthatóságot.
Az oktatás és a munka között pedig nem jött létre valódi kapcsolat. Az alapkészséghiányos, szakképzetlen réteg nem felel meg a 21. századi munkaerőpiaci elvárásoknak.
Az Igazgyöngyben mi a közösségfejlesztést látjuk kulcspontnak. Ez áthatja az oktatási és a foglalkoztatási programjainkat is. Nem harmadik út ez, hanem egy stratégiába épült elem. Jó magyar szó nincs rá: empowerment – „képessé tevés”-ként szokott a szakma beszélni róla. Tizenhét év tapasztalata alapján biztosan állítom: e nélkül a másik két terület sem tud tartósan beépülni.
A közösség képes hatni az egyénre. Egyéni életstratégiaváltást támogatunk, közösségi megerősítéssel. Ez adhat esélyt arra, hogy ne kelljen folyamatosan „bábáskodni” egy önmagát újratermelő réteg fölött. Hogy az emberek képessé váljanak megszervezni az életüket, támogassák egymást, közös célokat fogalmazzanak meg. Az ember közösségi lény – erre az erőforrásra építeni kell, különösen ott, ahol a nyomorúság ezt már szétrombolta.
A héten egy szakmai fórumon voltam, ahol azt a visszajelzést kaptam: a közösségfejlesztési alapú munkát nem szereti a politika.
Ez a mondat engem, aki nagyon hisz a közösségfejlesztési alapú esélyteremtésben, és látom az eredményeit is, megdöbbentett. Erre így még sosem gondoltam. Még az AI segítségét is kértem, hogy jól értettem-e. Megerősített, hogy igen, ez így van. Nem szereti a politika, mert ez a munka belső motivációt épít, döntési képességet fejleszt, kapcsolati tőkét hoz létre, és megerősíti a „hangot”. Ez pedig növeli az érdekérvényesítést, erősíti az alulról jövő kezdeményezéseket, és kérdéseket tesz fel a rendszerrel szemben. Vagyis kevésbé kontrollálható, és hosszabb távon a hatalmi viszonyokat is érintheti.
“Így a politika inkább a rövid távú, mérhető programokat preferálja, egyéni szintű beavatkozásokat támogat, és kerüli a közösségi erősödést.”-írta az AI.
Most azt hiszem, megint újra kell gondolnom magamban ezt az egészet. Nem abból a szempontból, hogy működik-e, mert ebben biztos vagyok, hanem abból, hogy beépíthető-e a rendszerbe ez a szemlélet? Mert ez, ezek szerint, pártoktól függetlenül mindig szembemegy a politikai érdekkel.
Lehet-e valódi változás a társadalmi leszakadás mérséklésében, ha a beavatkozások továbbra is az egyéni „ügykezelésre” épülnek, és nem az okokra? Ha a rendszer működése arra épül, hogy az „ügy-kezelő” szemlélettel fenn is tartja a problémát?
Vagy valóban lehetetlen vállalkozás rendszerszinten olyan folyamatokat működtetni, amelyek képessé teszik a generációs szegénységben élőket arra, hogy megszervezzék a saját életüket – és közösségi erőforrásokra támaszkodjanak?