Ebben a munkában az ember lelke óriási amplitúdóval hullámzik. Sokszor írok arról, hogy ez a munka nem hagyja elszállni az embert. Mert amint azt éreznéd, hogy valami jól összejött, sikeres vagy, tuti, hogy kapsz egy olyan “gyomrost”, ami helyre pakolja az önértékelésedet. Pirosan villan fel bennem ilyenkor a figyelmeztetés: “Hahó! Türelem! Miből gondoltad, hogy megoldottál valamit?! Gondolkozz már reálisan! Térj vissza az alapokhoz, és ne szállj el magadtól! Hol marad az önreflexió?!”
Persze ez csak annál villan fel fel, aki hagyja. Abban, aki eltolja magától az önreflexiót, és az apró, pillanatnyi eredményt túltolva hagyja megdicsőülni önmagát, már-már a glóriát is látja a feje fölött, nos, ott nem működik ez. Azt hiszem, ennek nemcsak emberi magyarázata van, hanem a pályázati projektek menete is erősítette ezt a folyamatot. Hiszen a tervezés-indikátor meghatározás-elszámolás folyamatában minden “sikerre ítéltetett”. Legalábbis adminisztratív úton. Leginkább úgy. Különben annak a rengeteg pénznek, amit ezekben a projektekben a felzárkóztatásra fordítottak, valahol a változásokban is látszani kellene. De ezt nem látni. Legalábbis abban a társadalmi csoportban, amit mi céloztunk meg a munkánkkal, nem.
Már nem tudom, melyik kollégám jött úgy haza egyszer egy eseményről, ahol mi is megmutatkozhattunk, hogy így összegezte: “jó volt igazgyöngyösnek lenni.
Azóta is használjuk ezt a mondatot arra, mikor úgy érezzük, a legjobban ez fejezi ki, hogyan érzünk…
No igen, az érzelmek. Azt hiszem, nálunk nagyon fontosak. De talán nem is lehetne ezt a munkát máshogy végezni. Érzelem nélkül… Talán addig jó, amíg megérinti a lelkünket ez az egész, mert ez visz tovább, ez ad erőt. Az is, amikor dühösek vagyunk, elkeseredettek, de csak azért sem hagyjuk… és az is, mikor jól alakul valami, és együtt örülhetünk az apró sikermorzsának. Persze ez azért egy olyan terület, ahol nagyon észnél kell lenni. Mert az egyensúly ebben is nagyon fontos. Mint mindenben.
Az is jó, mikor látjuk, hogy “képben vannak” a munkánk összetettségéről, tájékozottak, tudják, hol dolgozunk, kikkel, és ismerik a céljainkat is.
Sok harcom volt már ezzel a témával, és rendre alulmaradtam. Ma is kiabálok persze, van most is órám szegregált tanulócsoportban, pontosan ismerem a problémát, annak minden beágyazottságával.
Néha felbukkan döntéshozói szinten is a téma, hiszen a kötelezettségszegési eljárás elvár némi intézkedést, most újra olvashattunk a törvényjavaslatról, ami 10%-os forrásmegvonással illetné a meghatározott mértékben szegregáló hatású iskolákat. Nyilván itt sem volt társadalmi egyeztetés, bár már ez is rég csak a látszat miatt működtetett valami, és nem lehet kétségünk arról sem, hogy a napokban elfogadják, a diszkriminációellenes intézkedéscsomag részeként.
A legnagyobb bajom ezzel most is az, hogy látszatmegoldásnak tartom, olyan, mintha történne valami, de a valóságban magában a problémában nem lesz változás. Marad a megoldás az adminisztratív területen, vagy egy-egy apró elmozdulásból kommunikálnak általuk rendszerszinten értelmezett megoldást, amit mindig elő lehet rántani, ha kritika van, mint pl. a szerzetesrendek hhh-s iskoláit az egyházi iskolák szegregáló hatásának elfedésére.
Az előző posztban kezdtem el az egyik központi anyagban olvasottak alapján gondolkodni arról, hogy a mi munkánkban milyen kommunikációs hatások adnak nekünk újabb és újabb kihívást.
A gondolkodásra hívó olvasott meghatározás pedig ez volt: “A hatásos kommunikációs kampányok jól átgondolt, hosszútávú stratégiára épülnek, és a célba vett társadalmi csoportok sajátosságaihoz illesztett formában, több kommunikációs csatornán összehangoltan közvetítenek üzeneteket.”
Azt próbáltam összeszedni, hogy a társadalmi leszakadásban érintettekre milyen célzott kommunikációs hatások irányulnak, melyek gátjai az életstratégiák megváltoztatásának. Először a fogyasztói világ, az ügynökök “felkereső jelleggel” bíró felajánlásairól, rábeszéléseiről írtam, melyeknek pénzügyi tudatosság híján nem bírnak ellenállni, amit a helyi, közösségeken belüli, mélyen rögzült, sajátos értékrend tovább erősít.
