Már nem tudom, melyik kollégám jött úgy haza egyszer egy eseményről, ahol mi is megmutatkozhattunk, hogy így összegezte: “jó volt igazgyöngyösnek lenni.”
Azóta is használjuk ezt a mondatot arra, mikor úgy érezzük, a legjobban ez fejezi ki, hogyan érzünk…
No igen, az érzelmek. Azt hiszem, nálunk nagyon fontosak. De talán nem is lehetne ezt a munkát máshogy végezni. Érzelem nélkül… Talán addig jó, amíg megérinti a lelkünket ez az egész, mert ez visz tovább, ez ad erőt. Az is, amikor dühösek vagyunk, elkeseredettek, de csak azért sem hagyjuk… és az is, mikor jól alakul valami, és együtt örülhetünk az apró sikermorzsának. Persze ez azért egy olyan terület, ahol nagyon észnél kell lenni. Mert az egyensúly ebben is nagyon fontos. Mint mindenben.
Mikor érezzük, hogy jó igazgyöngyösnek lenni? Nos, jó érzés, ha sokfele ismernek minket, tudnak rólunk, mert érezzük, erős a társadalmi beágyazottságunk. Jelzi, hogy az ügy-képviseletünk sikeresen alakul. A találkozások legnagyobb részében pozitív viszonyulást érzékelünk, velünk is, és a munkánkkal kapcsolatban is, bár biztosan vannak, akik másképp vélekednek. Meg kellett tanulnunk ezt is kezelni, hiszen pontosan tudjuk, hogy nem lehet, és nem is kell mindenkinek megfelelni. A mi célunk, lelkünk tiszta, és mi vagyunk a terepen, ahol a legjobb szándékunk és tudásunk szerint próbálunk dolgozni.
Az is jó, mikor látjuk, hogy “képben vannak” a munkánk összetettségéről, tájékozottak, tudják, hol dolgozunk, kikkel, és ismerik a céljainkat is.
Jó igazgyöngyösnek lenni újabb és újabb felkéréseket kapva, amikor konferenciákra, előadásokra, kerekasztal-beszélgetésekre, riportokra, publikációkra hívnak minket. Jó, mert ezekben a szakmaiságunkat hangosíthajtuk ki, erre kíváncsiak a minket invitálók. És tudjuk (a hálózatosodás törvényei alapján), hogy ezek újabb megkereséseket hoznak majd, erősítve az ügy-képviseletet, és minket is.
Nagyon megerősítő érzés, mikor egy-egy új támogató bukkan fel, és az ember érzi a segíteni akarást. Érzi azt, hogy a gyermekszegénység, a társadalmi leszakadás ügye mást is feszít, és szeretne tenni valamit, ő is. Jó dolog ötletelni velük arról, hogyan tudunk kapcsolódni, megvalósíthatók-e az elképzelések. Számomra azok a legfelemelőbbek, mikor érzem, az ügy náluk is előrébb van, mint az ego. Hogy az adományozás, segítségnyújtás nem róluk szól, hanem, hogy elköteleződtek, és pontosan értik, mit és hogyan tudnak hozzátenni a megoldáskereséshez.
Aki még nem tart itt, neki próbáljuk finoman jelezni a nehézségeket, megértve, hogy nem ismerjük őt, az élethelyzetét, a tudását erről, de ha segíteni akar, az elvárásait muszáj hozzánk igazítania. Persze ez nem mindig sikeres, épp a héten próbáltam valakivel normális mederben tartani a kommunikációt erről…de nem ment. Éreztem végig, ez az egész kizárólag róla szól, és nem másról. És ez ebben a munkában, legyen az önkéntes, vagy állásban végzett, sarkalatos pont. Hogy mi a fontosabb. Ő, vagy az ügy.
Ezt úgy hívják, hogy alázat. Benne van, hogy nem ítélkezel. Hogy próbálod megérteni a másikat, a hátteret, az okokat. Hogy türelmes vagy. Kivársz. Nem reagálsz indulatból. Próbálod mindezt a kommunikációddal is alátámasztani, hogy értsék a viszonyulásod. Benne van az egészben az is, hogy nem vagy negatív. Még akkor is keresel valami pozitívumot, mikor úgy látod, semmi sincs. Mert mindig van. És onnan más kapuk nyílnak.
A terep tanít erre. A napi konfliktusokban tanultuk meg ezt, én is, és a kollégáim is. Azt is, mennyire fontos a következetesség. A nyomorúság kiszámíthatatlanná teszi az életet, ebben fontos, hogy a segítségnyújtás és annak a szabályai kiszámíthatók és számukra is érthetők legyenek.
Sokszor érzem azt, hogy az Igazgyöngy fejlesztő csapata is formálódik ebben az egészben. A megbeszélések, a hangsúlyok, a megoldások, a kudarcok feldolgozása mind mutatja ezt. De nem egyszerű ez sem. A munka összetett, és területenként más a kiégés-faktorok mértéke. Az irodában nyilván más, de más a gyerekekkel, és más a terepen a felnőttekkel dolgozóknál is. Nem mindegy, hogy az iskolát nézzük, ahol pontos állami leszabályozottság szerint kell vinnünk a munkát, amihez illeszkedni kell, de úgy, hogy a sajátosságaink megmaradjanak, vagy magunknak kell kialakítani az egész működési keretet, annak minden elemével. Az egyik nem jobb mint a másik, és nem is könnyebb, vagy nehezebb. Csak más.
Kicsit a csapat is lemodellezi a világot, hiszen sokfélék vagyunk, de nagyon fontos a viszonyulás egységessége. Az, hogy csapatként dolgozzunk, egymást támogatva. Meg kell értenünk a másikat, és ha valami nem sikerül úgy, ahogy elterveztük, abból tanulunk kell. És van egy cél, egy misszió, amihez igazodni kell. Mindenkinek.
Akikkel és akikért dolgozunk, ott sok-sok beavatkozási pontot kell stratégiába rendezni. Az részemről volt egy fontos felismerés, hogyha a fejlesztő csapatban dolgozók maguk is olyan problémahalmazzal érkeznek, ami megoldást, állandó figyelmet igényel, akkor az elviszi a fókuszt, az időt, az erőt tőlem is, a többiektől is… és leginkább a céltól, amiért dolgozunk.
Állandó keserves mérlegelés volt ez nálam mindig, és az ma is. Mert annak megállapítása, hogy hol van ennek a határa a mai világban, mikor mindenkinek az életében újabb és újabb kihívások bukkannak fel, nagyon nehéz.
De muszáj szem előtt tartanom azt, hogy miért hoztam létre annak idején az alapítványt, milyen céllal, és azt is, hogy ebben a folyamatosan nehezedő közegben is tartanunk kell ezt. És közben muszáj egy megértő, érzékeny csapat-attitűdöt is fenntartani, mert ha mi magunk, a mi életünkben, munkánkban nem így éljük meg ezt, akkor hogyan tudnánk ugyanezzel az attitűddel dolgozni velük és értük, akiket a “célcsoportba” sorolunk? És ezt az attitűdöt még fel kell építeni azokban a kollégákban is, akiket közülük váltak munkatársainkká a társadalmi vállalkozásban.
Sok tipródás ez nekem, tudom, ez egy HR-es feladat, amiben kettős a nyomás, hiszen egy működésben talán a szakmaiság a legfontosabb, de főleg ezen a területen az emberi tényezők legalább annyira meghatározók, ha nem jobban.
Mégis, mikor a kollégáim valahonnan úgy jönnek haza,hogy “jó volt igazgyöngyösnek lenni”, vagy itt helyben látom rajtuk a lelkesedést akár egy munkaterület sikere, egy telefon, vagy egy facebook üzenetet után, akkor azt gondolom, jól haladnak a dolgok. És ugyanezt érzem, mikor vendégeink vannak, és a kollégáim kalauzolják őket a munkánk bemutatásában, majd azt a visszajelzést kapom a látogatóktól, hogy remek volt. Mikor egy-egy területen átadok feladatokat, és látom, hogy felelősséggel és sikerrel viszik tovább.
Ez az, amikor nem az “én”, hanem a “mi” működik. Mikor mindannyiunk sikereként éljük meg az Igazgyöngy eredményeit. Aminek a működésében az átláthatóság, a nehézségek és a sikerek kommunikálásának egyensúlya, és a munka tervezettsége alapvető. És amiben mindig fejlődnünk kell. Fejlődnünk, hogy jobban fejleszthessünk.