Címke: változások

Most, a változások lehetéségét elhozó választás után, mint korábban írtam, én is kicsit hátrébb léptem, és figyelem, próbálom értelmezni a jelenségeket. Persze segítő civilként, és civil szervezeti...

Tovább olvasom

Még mindig a választási eredmény hatása alatt vagyunk. Akikért dolgozunk, a generációs szegénységben élők, ők már elcsendesedtek. Az első hét a háborútól való félelemmel volt jellemezhető, még a gyerekek között is volt, aki kérdezte a suliban tőlünk, hogy “akkor most aput elviszik a háborúba?” Aztán a visszakérdezésre, hogy szerinted lett...

Tovább olvasom

Van ennek a munkának egy érdekes területe. Ha az ember logikusan belegondol, azt vélheti, ha megjelenik egy olyan településen, ami a társadalmi leszakadás összes problémáját magában hordozza, és belekezd egy segítő munkába, megpróbálva élhetővé tenni a települést, jót...

Tovább olvasom

Az Igazgyöngy munkájában a tapasztalati kép azt mutatja, hogy nagyságrendileg több a kapcsolódás a társadalmi leszakadásban élő nőkhöz, mint a férfiakhoz. Így volt ez az elején is, mikor megjelentem a kis faluban, és a gyerekekkel játszani kezdtem az utcán. Akik odajöttek, beszélgetni kezdtek, később behívtak a házaikba, bizalmukba fogadtak, ők mind a nők, az édesanyák voltak.  Ennek nincs köze ahhoz, hogy én is nő vagyok, mert a mai munkafelosztásban férfi kollégáim is kapcsolódnak a közösségfejlesztéshez, sőt, akinek a szociális részt egyre inkább adom át, ő is férfi. Egyszerűen a nők, nyilván a gyerekek miatt könnyebben kapcsolódnak. Van persze más is. A generációs szegénységben zömében a nők azok, akiknek megoldást kell keresni a nehéz helyzetekre. Ők mennek kölcsönt kérni, pénzt, vagy bármit, ők mennek szülői értekezletre, vagy, ha behívatják őket a suliba, esetleg esetkonferenciára a családsegítőbe, bármilyen konfliktusos, segítség-kéréses helyzetben az övék ez a szerep. Nem minden családban, de nagyon sokban ez a helyzet. 

Tovább olvasom

Sokan írnak nekem, megerősítve, vagy csak megosztva velem a gondolataikat, sokszor tipródásukat, velem, aki legalább annyit tipródom mindenen, mint ők. Nyilván azért írnak, mert azonos értékrend kapcsol össze bennünket, gyakran azonos kor is, de nem feltétlenül ez a meghatározó. Pedagógusok, szociális munkások gyakran írnak, de nem szakmabeliek is, hiszen sokukkal ugyanazt az életet éljük, ugyanazokkal a problémákkal szembesülünk, és ugyanúgy nem tudjuk, mit lehetne tenni, hogy változzon a helyzet. Nemrég kaptam egy üzenetet egy pedagógustól, akinek egy mondata azóta is foglalkoztat. A történet tipikus, a politikai meggyőződés és kétkedés ütközése a tantestületen belül… és az alulmaradás keserű érzése. A mondata pedig ez volt: “Öreg vagyok és gyáva”.  Az életkorunkról nyilván nem tehetünk… bár a mozgásteret meglehetősen leszűkíti, ha valaki mondjuk a nyugdíj előtti öt évben van. Szakmai vonalon talán még menne, a pedagógushiány miatt, de arra is sok példát láttunk már, hogy zárul be a kapu akkor is, ha üres álláshely van, azok előtt, akik kritikusak a rendszerrel, és ennek nyilvánosan is hangot adnak. Bélyeg lesz rajtuk, és ezzel nem sok esélyük van. Furcsa ezt látni a másik oldalról is, akár a kormányhű vonalon, akár az egyházin. Ott nincs olyan bűn, ami miatt kivetné magából a rendszer, többnyire védettséget élveznek, és legfeljebb egy áthelyezés a következmény, de sok esetben még “felfele buknak”.

Tovább olvasom

25 év alatt, mióta az Igazgyönggyel dolgozunk, sokat változott a társadalmi közeg, sokat változott az én viszonyulásom is, és talán a leszakadás ügyének a beágyazottsága is. Egyvalami nem változott, vagy, ha voltak is felfele ívelő szakaszok, az utóbbi évek lejtmenete döntően meghatározza: a szegénység, a társadalmi leszakadás, az esélykiegyenlítés mértéke. Mert az maradt, sőt, egyes területein mélyült, romlott a helyzet. Nem igazán dicsőséges érzés ezt kimondani, hiszen ez ellen dolgozunk, és ez azt jelenti, az eredményessége nulla, vagy inkább mínuszokban mérhető a munkánknak. De ez nem így van, hiszen ahol dolgozunk, ott volt pozitív elmozdulás.. persze ez számosságában alig valami, ha az ország egészét nézzük. 

Tovább olvasom

Amikor elkezdtük ezt az egészet, a segítés szándéka volt csak bennem. Aztán lassan felfedte magát ez az egész, iszonyúan bonyolult probléma, amit társadalmi leszakadásnak hívunk. Megmutatta a mélységeit, a felelősségeit, a beágyazottságát, tükröt tartott nekem önmagamról is, és a fogalom, hogy “segíteni” más tartalommal töltődött meg. Végül “képessé tenni” lett belőle. Ami leghamarabb kiderült, az adományozásra leszűkített segítés kudarca. A szükségletek kívülről történő kielégítése nem abba az irányba viszi a leszakadót, hogy tegyen valamit a sorsáért, hanem abba, hogy kérjen. Persze ez csak kimondva ilyen egyszerű, mert akkor logikus, hogy nem kell adni semmit….ami persze nem tartható. Mi inkább azt használjuk, amit fejlesztő segítségnyújtásnak hívunk, az elmozdulást támogató adományozást folytatunk, közösségi szabályokkal, egyeztetve mindig mindenkivel. Mintegy indirekt befolyásoló eszközként. A hatását mérjük, és működik. A “nekem jár” szemléletet a közösségben felváltotta a “mit teszek én?” viszonyulás, ami lassan hat ugyan, de hat. Az elvárásokat pedig a közösséggel közösen fogalmazzuk meg. 

Tovább olvasom

A tételmondatunk, hogy nem egy gyerekekkel akarunk százat lépni, hanem százzal egyet, jelzi a rendszerszintű hatás szándékát. Az egyes gyerek is fontos persze, hiszen sok kicsi sokra megy…de közben azok, akikkel nem történik semmi, az ő hatásuk a tömegességük miatt erősebb marad, és mellette eltörpül a szegénységből kitörők sikerének hatása. Ha a rendszer esélykiegyenlítő lenne, az tömeges hatást eredményezhetne, sok-sok gyereket hozna jobb helyzetbe, és adná meg nekik a kiteljesedés lehetőségét.  Persze az ember nem tud nem figyelni arra, aki kitűnik a többi közül. Még akkor is, ha a kitűnés viszonylagos. Vagyis, nem mindegy, hogy valaki sok jó között  kiemelkedő, vagy a sok gyenge között tűnik ki. Látszik ez pontosan egy szegregálódó iskolából jó eredménnyel erősebb középiskolába kerülő gyerekeken, akik aztán az általános iskolai jelesből a kettes szintre csúsznak vissza.  generációs szegénységben élőknél pedig minden azon dolgozik, hogy visszahúzza őket. Azt hiszem, ebben a társadalmi csoportban minden gyermek traumatizált. Nem tudok most egyetlen olyan gyereket sem említeni a kapcsolatrendszerünkben, aki ne sérülne abban a közegben, ahol él. Küzdünk, persze, segítünk, ezer szálon, mégis, sokszor azt érzem, csak kármentést végzünk.

Tovább olvasom

Meghallgattam a Friderikusz podcastban a Steigervald Krisztián, generáció-kutatóval készült beszélgetést. (Ajánlom mindenkinek.) Nagyon érdekes volt, ahogy végigvezette a generációs változásokat, átszűrtem az infókat a magam viszonylatában és a munkánk tekintetében is.  Ez utóbbi vonatkozásában leginkább elgondolkodtató volt számomra a közösségi fókuszok eltolódása az egyén irányába.  Én az 1960-as születési évemmel a “baby boommer” generációba tartozom, bár az amerikai viszonylatban kialakított kategória nem azonosítható a hazai helyzettel, legalábbis gazdasági elemiben biztosan nem, de van, amiben igen. Nálam erős a közösségben gondolkodás, ami a következő generációknál, amit a generáció-kutató szemléletesen a walkman megjelenéséhez kötött, egyre kevésbé van jelen. (A példában a közösségi zenehallgatás, a koncertek közös élménye tevődött át az egyénire, amiben kizárva a többieket, kizárólag egy személyre korlátozódik a muzsika élvezete. Innen indulva jut el a mai énközpontú világig a generációkon átívelő változások sorozata.)

Tovább olvasom

Ez a munka, ami mellett elköteleződtem sokat formált és formál ma is rajtam. Most egy kis “sorozatban” összefoglaltam, hogyan változtam a generációs szegénységben élőkkel végzett munka hatására, mi változott bennem azzal, hogy a munkát nem csupán egy segítő tevékenységre korlátoztuk, hanem próbáljuk az állami rendszeren belüli megoldásokat megkeresni, ami ebben az átpolitizált világban nem egyszerű.  És van még egy terület, amit nem jártam körbe, ami szintén az ügy-képviseletet jelenti, de nem az állami rendszerrel, hanem a közvéleménnyel kapcsolatban. Ami persze megint csak nem egyszerű kihívás, mert egyrészt szintén átpolitizált, másrészt nagyon fontos, mert a hozzá kapcsolódó nyilvános kommunikációban a támogató kapcsolatok építését is jelenti. Mondhatjuk úgy, hogy innen tudnak rólunk, itt érjük el a legtöbb embert,  hiszen a közösségi média ma fontos információforrás, segít láthatóvá tenni dolgokat. Sok esetben innen tud rólunk a média is, innen indulnak a megkeresések, ami további hatásokat gerjeszt. No meg az is fontos, hogy itt még saját szándéka szerint hangosíthat ki dolgokat az ember. Meg kellett tanulni ezt is, és felelősséggel jelen lenni benne. Persze ez is könnyebb lenne egy kiszámítható közegben, de ma már semmi sem az. És nagyon kell figyelni arra, hogy az ember ne ártson…hanem ha lehet, inkább javítson az egyre romló helyzeten. 

Tovább olvasom