Meghallgattam a Friderikusz podcastban a Steigervald Krisztián, generáció-kutatóval készült beszélgetést. (Ajánlom mindenkinek.) Nagyon érdekes volt, ahogy végigvezette a generációs változásokat, átszűrtem az infókat a magam viszonylatában és a munkánk tekintetében is.
Ez utóbbi vonatkozásában leginkább elgondolkodtató volt számomra a közösségi fókuszok eltolódása az egyén irányába.
Én az 1960-as születési évemmel a “baby boommer” generációba tartozom, bár az amerikai viszonylatban kialakított kategória nem azonosítható a hazai helyzettel, legalábbis gazdasági elemeiben biztosan nem, de van, amiben igen. Nálam erős a közösségben gondolkodás, ami a következő generációknál, amit a generáció-kutató szemléletesen a walkman megjelenéséhez kötött, egyre kevésbé van jelen. (A példában a közösségi zenehallgatás, a koncertek közös élménye tevődött át az egyénire, amiben kizárva a többieket, kizárólag egy személyre korlátozódik a muzsika élvezete. Innen indulva jut el a mai énközpontú világig a generációkon átívelő változások sorozata.)
Sokáig gondolkodtam azon, hogy az Igazgyöngy modellje, ebben a kontextusban mennyire lehet helyes.
Tizennégy éve, mikor belekezdtünk az esélyteremtő modellbe, akkora már megvolt a megtapasztalás, hogy a szegregátumok világában nincs közösség, a túlélési stratégiákban a nyomorúság rendezte a szerepeket. Sokáig azt hittem, legalább családi egységekben találok közösségi elemeket, de hamar megértettem, hogy abban sem igazán: simán egymás ellen fordul gyerek-szülő, testvér is, ha az egyéni érdeke úgy kívánja. Persze voltak kivételek, de azt a mintát, amit a működő közösségekben láthatunk, itt nem találtuk meg.
Nagyon nagy küzdelem volt az egyéni érdekek rendszerbe foglalása, az átlátható, védhető, számukra is értelmezhető szempontok kialakítása a segítségnyújtásnál. Néha teljesen reménytelennek tűnt, hogy sikerül valaha olyan elveket megfogalmazni, amit mindenki el tud fogadni, igazságosnak tart. Ráadásul ezt mind úgy kellett próbálni, hogy ne kívülről, mi mondjuk meg, hanem ők mondják ki, mit tartanak jónak.
Néha egészen másképp közelítettünk, mert nagy kihívás volt a vitakultúra kialakítása, az adományozás átláthatóságának megértetése, az elfogadás kultúrájának megteremtése, a másik javára történő lemondás kezelése, az érzelmileg túltolt reakciók lecsendesítése, stb.
Volt, aki nagyon nehezen engedte el a “nekünk jár” szellemiséget, és visszatérően pusztította a többiekben már kialakított, másokat is számba vevő szemléletet, bíztatta ellenünk őket. És a nélkülözésben könnyű a tüzet szítani. Hányszor futottak neki, hogy “eltakarítanak minket” a településről, csak, mert nem az ő érdekük szerint működtünk. Nem fogadtuk el az ő irányításukat, mert tudtuk, ők mást értenek a segítségnyújtáson, mást az érdekeken, mert náluk is mást körvonalaz a szocializáció, mint amit mi, akik az inklúzió irányába szeretnénk vinni a dolgot, elképzelünk.
Sok zsákutca után kellett megfogalmaznunk, hogy miközben mi maximális alázattal és megértéssel fordulunk feléjük, egyre jobban tolódtunk abba az irányba, amiben a másik oldal, a mi oldalunk szempontjai nem kaptak teret. Pedig a befogadó társadalom csak a kettős tudásból, viszonyulásból alakítható ki.
Szóval, világos volt, hogy kiút csak akkor lesz a konfliktusokkal zsúfolt helyzetekből, ha elindulunk a közösségfejlesztésben. Ha apró lépésenként, igazodva a helyi sajátosságokhoz, kiépítünk egy közösségi magot, amit aztán bővítünk tovább, folyamatosan. Nem kényszerként vagyunk jelen, hanem lehetőségként. Nem kötelező az együttműködés, de nekünk is vannak szempontjaink, amiket érvényesíteni szeretnénk. Nem kiszolgálni akarjuk őket, hanem elmozdítani a berögzült helyzetből.
Vannak, akik a kezdetektől velünk vannak. Mások időnként eltávolodnak, hosszabb-rövidebb időre, aztán visszatérnek. Az, hogy kinek, mikor, milyen lehetőséget tudunk adni, a mára már számunkra világossá vált háttértől függ, amiben benne vannak a saját, egyéni értékrendek, az összefonódások, a hierarchia, és a változások iránti fogékonyság is. Próbálkozunk, folyamatosan, működő kapcsolat pedig ott van, ahol az egyén el tud mozdulni a közösség irányába.
Nemrég vendégek voltak nálam, és kérdezték, hogy látom most a “kulcsember” dolgot, amit a modellfejlesztésünk elején fontosnak gondoltam. Azt válaszoltam, hogy szépen hangzott, és jó is lett volna, de már látom, abban a formában megvalósíthatatlan. Mert nem találunk olyan embert, aki ebben a szocializációban és a saját helyi beágyazottságában képes lenne kulcsemberként működni. Még nem. Ahhoz el kell jutnunk a közösségfejlődés egy bizonyos szintjére. Amikor a pozícióba helyezett ember nem “csábul el” a saját érdekei szerint, belerészegedve az irányító, döntéshozó szerepbe. Amikor a közösség eljut arra a szintre, hogy nem támadja azt, aki kiemelt szerepet kap, aki tudása és képessége alapján érdemes rá, hanem elfogadja és támogatja. Mindannyiuk érdekében.
Többször próbálkoztunk egyébként a kulcsemberi szemlélettel, amikor a helyi közösségből próbálunk valakit helyzetbe hozni. Volt, hogy nyolc év után dőlt be a dolog. Legutóbb pedig egy teljesen értelmetlen rivalizálás fokozta fel az indulatokat, felmondásig.
Mindig keressük azt az emberekben, amire építeni lehet. Önbecsülést, jövőképet, közösségi szemléletet. De mindig ott van mellette egy sor gátló tényező, hogy nincs meg a másik teljesítményének elismerése, hogy sokszor a gúny, a pletyka, a másik megbántása, megalázása, a másik fölé kerülés lesz a lényeg. Kicsinyes és értelmetlen helyzetek bogozásával kell töltenünk sok időt. És találunk mindig új pontokat is, pl. hogy a sok pozitív visszacsatolással nem támogatjuk a kritika elviselésének képességét, és a sértődések gyors indulattá emelkedése okoz újabb konfliktusokat.
De biztosan érzem, hogy csak a közösség erejével lehet ezeket a változásokat gátló tényezőket visszafogni az egyénben. Iszonyú bonyolult hatásokkal kell számolnunk, és ebből mi csak egy vagyunk. Ha nincs más, ami a mienkkel egy irányba húz, nem lesz változás. De ha van egy közösségi értékrend, egy íratlan etikai kódex, akkor lesz, ami erősödik. Mert nincs egyéni boldogulás közösség nélkül.
Minden embernek szüksége van másokra. Kisebb és nagyobb közösségekben működünk, és ezeknek a mentális állapotát mi alakítjuk. Mi, egyének. Együtt. A közösségek mentális állapota pedig visszahat ránk, egyénekre.
Azt hiszem, ennek a negatív hatásait már sokan érezzük. Jó lenne, ha végre több lenne ebben a pozitív.