Írtam már egyszer-kétszer erről, de azt hiszem, mindig jó elővennem a témát, egyrészt, mert van, akinek új lehet, és muszáj elmagyaráznom, hogy érthetőbb legyen, másrészt, mert mindig alakul, változik minden, ez is.
Szóval, mikor elkezdtem, a teljes rendelkezésre állás idejét éltem. Egy hónap alatt ötszáznál is több visszahívós sms-t kaptam, ha nem hívtam vissza rögvest, nyomban jött a következő. Többször is. Nem számított, hogy elmúlt este nyolc, vagy, hogy épp a vasárnapi ebédhez ültünk le a családdal. Akik beszélni akartak velem, nekik azonnal kellett elmondani, mire lenne szükségük, vagy épp gyorsan be kellett mószerolni valakit.
Már nem tudom, ki volt akkoriban nálunk, de figyelmeztetett, és jól megjegyeztem, hogy az állandó rendelkezésre állás a szociális munka (vagy munkás) halála. Mivel már egyre terhesebb volt nekem is, és kezdtem érteni valamit ebből az egészből, próbáltam szabályokat alkotni.
Furcsa, ambivalens érzés adventkor segítő munkát végezni egy olyan szervezetnek, aki nem csupán az egy évi egyszeri, karácsonyi adományozást végzi, sőt, nem is igazán filozófiája a pusztán adományozás, a tanult tehetetlenséget erősítő tevékenység.
Mégis, mivel ilyenkor erősödik fel sokakban a segíteni akarás, az adományozás vágya, és mivel a gyerekek öröme ekkor ebben az egész történetben, a karácsonyvárásban különösen fontossá válik, így mi is előtérbe helyezzük a karácsonyi időszakot a munkánkban. Próbáljuk persze úgy, hogy a mi fejlesztő segítségnyújtásunk üzenete ne sérüljön, vagyis, tartsuk azt a szabályrendszert, ami mentén az év közben szervezzük a munkánkat. No meg erősíteni a szolidaritást a másik oldalban, építeni az adományozás és az elfogadás kultúráját is.
Bár mindenki igyekszik ilyenkor mindent szebbnek, jobbnak látni és láttatni, hogy legalább az adventre, a karácsonyra annak az illúzióját keltsük, hogy minden rendben van, a jelek azt mutatják, ez nem így van. És talán nem is jó, ha ezt az illúziót erőltetve elhallgatunk mindent, mert a problémák megkeserítik az ünnepi pillanatokat is.
Mostanában, ha találkozom új személlyel a kapcsolatrendszerünkben, akinek van tudása, rálátása a stratégiai tervezésre, szívesen megkérdezem az utóbbi idők bennem tobzódó nagy dilemmájáról, az Igazgyöngy stratégiájának a kihívásokhoz illesztéséről.
Írtam már többször erről, és folyamatosan dolgozom rajta, és magamon is, hogy tisztábban lássam, értsem, képes legyek elengedni, módosítani, és mindig jó, ha ehhez valaki új szempontot tud adni.
Az alapdilemma az, amiről már többször gondolkodtam itt is, hogy miben határozzuk meg a növekedésünket? Talán földrajzilag bővülve, franchise rendszerszerűen, ami logikusan hangzana, hiszen ami már a 14 év tapasztalatával Toldon sikeres, azt vihetnénk tovább, más településekre, nemcsak elemeiben, mint most, a tizenhét faluban végzett családgondozással, intézményi együttműködéssel, hanem pl. a modellben mindent megalapozó közösségfejlesztéssel?
Meghallgattam a Friderikusz podcastban a Steigervald Krisztián, generáció-kutatóval készült beszélgetést. (Ajánlom mindenkinek.) Nagyon érdekes volt, ahogy végigvezette a generációs változásokat, átszűrtem az infókat a magam viszonylatában és a munkánk tekintetében is.
Ez utóbbi vonatkozásában leginkább elgondolkodtató volt számomra a közösségi fókuszok eltolódása az egyén irányába.
Én az 1960-as születési évemmel a “baby boommer” generációba tartozom, bár az amerikai viszonylatban kialakított kategória nem azonosítható a hazai helyzettel, legalábbis gazdasági elemiben biztosan nem, de van, amiben igen. Nálam erős a közösségben gondolkodás, ami a következő generációknál, amit a generáció-kutató szemléletesen a walkman megjelenéséhez kötött, egyre kevésbé van jelen. (A példában a közösségi zenehallgatás, a koncertek közös élménye tevődött át az egyénire, amiben kizárva a többieket, kizárólag egy személyre korlátozódik a muzsika élvezete. Innen indulva jut el a mai énközpontú világig a generációkon átívelő változások sorozata.)
Ahogy változik a világ, újabb és újabb viszonyulások kerülnek előtérbe. Nő a szakadék a társadalomban, és meg kell próbálnunk megtalálni olyan kapcsolódásokat, amelyek mérsékelhetik ezt.
Sokat változtam én is ebben… Van persze, amit most is nehezen viselek, pl. ha egy pályázatból, ami a társadalmi leszakadás, a szegénység csökkentéséről szól, a zárókonferencián drága svédasztal van. Mert az erre fordított pénz ugyanabból a költségvetésből van, és annak biztosan lett volna helye a célcsoport támogatásában. Valahogy ez így nem volt kerek nekem sosem, és attól tartok ezt nem is tudom már elengedni. Ugyanígy vagyok a saját rendezvényekkel is, azt hiszem, sosem leszek képes drága támogatói rendezvényeket szervezni abból a pénzből, amiből gazdálkodunk, mert nem erre kapjuk.
Az alapítvány 24 éves történetében alig emlékszem olyanra, hogy első osztályon utaztam volna a vonaton, talán kétszer-háromszor, amikor nem volt jegy az IC-n másodosztályra. És nagyon ritkán ültem taxiba is, csak, ha késésben voltam (többnyire a MÁV miatt), mindig tömegközlekedéssel utazom. Ha fent kell aludnom, általában valakinél alszom, sokan szívesen látnak… ha többen megyünk, akkor költséghatékonyabb autóval, ekkor próbálunk valami nagyon kedvezményes szállást keresni, de inkább hazajövünk éjszaka, ha éjfél előtt hazaérünk, mindig bevállaljuk. Nincs napidíjunk, és nincsenek általunk szervezett munkareggelik, ebédek, vagy vacsorák. Lehet, most sokan mosolyognak…de valahogy így érzem etikusnak. Egy gyermekszegénység ellen dolgozó alapítványnál számomra ezeknek is illeszkednie kell egy összképhez. .
