Ahogy változik a világ, újabb és újabb viszonyulások kerülnek előtérbe. Nő a szakadék a társadalomban, és meg kell próbálnunk megtalálni olyan kapcsolódásokat, amelyek mérsékelhetik ezt.
Sokat változtam én is ebben… Van persze, amit most is nehezen viselek, pl. ha egy pályázatból, ami a társadalmi leszakadás, a szegénység csökkentéséről szól, a zárókonferencián drága svédasztal van. Mert az erre fordított pénz ugyanabból a költségvetésből van, és annak biztosan lett volna helye a célcsoport támogatásában. Valahogy ez így nem volt kerek nekem sosem, és attól tartok ezt nem is tudom már elengedni. Ugyanígy vagyok a saját rendezvényekkel is, azt hiszem, sosem leszek képes drága támogatói rendezvényeket szervezni abból a pénzből, amiből gazdálkodunk, mert nem erre kapjuk.
Az alapítvány 24 éves történetében alig emlékszem olyanra, hogy első osztályon utaztam volna a vonaton, talán kétszer-háromszor, amikor nem volt jegy az IC-n másodosztályra. És nagyon ritkán ültem taxiba is, csak, ha késésben voltam (többnyire a MÁV miatt), mindig tömegközlekedéssel utazom. Ha fent kell aludnom, általában valakinél alszom, sokan szívesen látnak… ha többen megyünk, akkor költséghatékonyabb autóval, ekkor próbálunk valami nagyon kedvezményes szállást keresni, de inkább hazajövünk éjszaka, ha éjfél előtt hazaérünk, mindig bevállaljuk. Nincs napidíjunk, és nincsenek általunk szervezett munkareggelik, ebédek, vagy vacsorák. Lehet, most sokan mosolyognak…de valahogy így érzem etikusnak. Egy gyermekszegénység ellen dolgozó alapítványnál számomra ezeknek is illeszkednie kell egy összképhez. .
Persze, látom, nem mindenki így gondolkodik, és lehet, nincs is igazam…Nyilván ez az én értékrendszeremhez igazodik, és ezzel a kollégáim is azonosulnak, akik velem dolgoznak. Emlékszem, egyszer valamelyik területhez kerestünk munkatársakat, és jelentkezett valaki, horribilis bérigénnyel. Mikor mondtam, hogy ez nálunk nem fog menni, azt mondta, megnézte a mérlegünket, és ne játsszam már meg magam, van ott pénz. Nem tudtam vele megértetni, hogy a tartalékunkra azért van szükség, mert mind a munkatársak, mind a támogatott családok esetében nagyon fontos a munka folyamatosságának biztosítása, és bármi megtörténhet… A munka felfüggesztése pedig, még, ha átmeneti is, visszarendezne sok mindent, amit eddig elértünk. Kell, hogy legyen előttünk egy tervezhető időszak, pénzügyileg is, nem hazárdírozhatunk.
De közben megértettem azt is, hogy a gazdagabb emberek élete másképp szerveződik. Más dolgok kapcsolódnak hozzájuk, és, ha azt szeretném, hogy odafordulást találjunk, akkor ezeket el kell fogadni. Örülni kell annak, ha valakiben megfogalmazódik az adományozás szándéka, és ha ehhez olyan tevékenység, termék kapcsolódik, ami a szegénységhez viszonyítva luxus, de ennek keretében adakoznak, vagy gyűjtenek pénzt másoktól, attól nem szabad elzárkózni.
Ha ez mondjuk egy jótékonysági vacsorához kapcsolódik, pókerezéshez, vagy éppen egy drága italhoz, vagy más luxustermékhez, ez azért van, mert abban a körben ez természetes, ezen keresztül szólíthatók meg, érhetők el, tehetők patrnerré. Persze azért itt is mérlegelés tárgya a dolog, de már sokkal megengedőbb vagyok, mint régebben. Talán úgy fogalmaznék, hogy tanulom a gazdagok világát.
Van azért olyan is, mikor nemet mondok. Mert hiába a sok pénz, van, aki ismertségre, hírnévre vágyik, és ehhez akarja használni az alapítványt, az ügyet. Vagy, olyan is előfordult már, hogy abban a támogatói koncepcióban, amit ajánlott, inkább az ő jövedelme volt a fontosabb, mint a mi támogatásunk. Átgondolunk, átbeszélünk mindent, és nem megyünk bele ilyenekbe. Nem mindegy, mihez adjuk a nevünket. Talán ezzel mi is formálunk….de lehet, ez naiv ábránd.
Szóval, van mit moralizálni ezen is. Mi nem vagyunk egy “agresszíven” adományt gyűjtő szervezet, inkább a munkánk nehézségeinek és sikereinek kommunikálása az, ami mentén a támogatások érkeznek. Ez így működik, egyelőre nem kívánunk változtatni rajta.
Bár érdekes ez is… a múltkor valaki rám írt, mikor megosztottam a karácsonyi cipősdobozos posztot, arról, hol lehet leadni a dobozokat a fővárosban: “Ez a nagy adománygyűjtés már egész böjtecsabatestvér kéregetésére hasonlít!!! Akik küldik, azoknak MAGUK KÖRÜL is nézgelődni kellene!!! Az ország minden táján vannak rászoruló gyermekek! Ezt is legyen szíves kidomborítani! Tiszteletem!” Próbáltam megtudni, mi lehet a gondja velünk, de nem válaszolt.
A minket támogató cégek ma már szinte mindannyian nyilvánosan is vállalják, hogy az Igazgyöngy támogatói között vannak, és ez jó, mert az ügy-képviselet erősödését mutatja. De van, aki meg azt nehezteli, hogy nem kellene egy lapon szerepelni bizonyos céggel, még akkor sem, ha csak egy szakmai kapcsolódásról van szó, mert a pénz, ami hozzá kapcsolódik, számára nem vállalható területről származik. Ez egy új kérdést nyit ki, a “honnan van a pénz?” területén.
Amire nyilván nincs rálátásunk. Sok cég esetében azt sem tudjuk, mivel foglalkozik, vajon, akiről tudjuk, vagy a nyilvánosság tudja, miből tud adakozni, az elég egy értékítéletre? Egyszer (utólag tudtam meg), azért kaptunk egy támogatást, mert valaki elvesztett egy fogadást… Ez nyilván messze van a tudatos adományozástól, de nekünk támogatás volt, és sokat tudtunk belőle segíteni. Hogy méltatlan volt ez az ügyünkhöz? Lehet…de nem érzem ma sem, hogy el kellett volna utasítanunk.
Szóval, csak azt akartam most megmutatni, mennyi kérdés feszíti az embert ezen a területen is. Mennyire fontos a helyzetek megértése, mérlegelése, mennyire kell figyelni, egyensúlyozni, hogy az ember tudja tartani azt a vonalat, ami mentén elköteleződött, de közben élje túl a válságokat, kerülje el a csapdákat, ami sokféle lehet, és bírja azok kritikáit is, akik a saját frusztrációik mentén ítélnek meg mindent. Az ember értse meg a gazdagok világát, hogy meg tudja szólítani őket, de tudja visszautasítani azt, akiről úgy érzi, vállalhatatlan. Ebben is kapocs vagyunk. Kapocs a két világ között.
Túl sok szálon szakad szét az élet. És néha úgy érzem, túl kevesen vagyunk, akik még mindig abban hisznek, hogy egyben kellene tartani.