Tegnap voltam hatvan éves. A munkám a kezdetektől az oktatáshoz, kiemelten a hátrányos helyzetű gyerekek oktatásához kötődött, az első felében az állami rendszerben, majd a civil szférában. 21 éve alapítványi keretek között, a művészetoktatásban, 11 éve pedig egy komplex esélyteremtő munka keretében, kiegészülve mással is.
Talán most már tudok írni róla. Mert nem volt egyszerű nekem sem feldolgozni érzelmileg, no meg értelmezni az egészet, és megtalálni a továbblépést is.
Azt hiszem, teljesen természetes reakció az, amibe belesodródunk. Amikor elkezdtünk dolgozni ebben a problémában, sokkoló volt megtapasztalni a gyerekszegénységet, a teljes kilátástalanságot. Szép íve volt a probléma megértésének ahogy haladtunk ebben, és haladunk ma is, hiszen a mindig változó társadalmi közeg, amibe ez az egész ezer szállal be van kötve, újabb és újabb, eddig nem látott viszonyulásokat, helyzeteket teremt.
Sokszor kérdezik tőlem a munkánk eredményét. Itt, e blogban többnyire a nehézségekről írok, a napi apró sikereket inkább a facebook oldalon kommunikálom. És persze néha itt is, a nagyobb mérföldköveket meg főleg. Próbálom az egyensúlyt megtalálni, hiteles és valós képet adni erről az egészről. Nem akarok rózsaszínre kozmetikázott sikerszériát bemutatni, mikor naponta küzdünk. Mert ez egy nagyon nehéz, apró lépésekben haladó, de mindenképpen haladó, előremutató munka.
Az ember sokszor évekig azt hiszi egy-egy gyereknél, hogy sikerül kirángatni onnan, ahova a sorsa szerint rendeltetett. Mellette vagyunk, segítjük, mentoráljuk, támogatjuk, és mielőtt látszana a vége, hirtelen összeomlani látszik minden. Mert kiderül, kevesek voltunk. Pedig többet tettünk bele, mint bárki más. Többet, mint a család….vagy inkább mást, olyat, amiből lehetett volna másfele kanyarítani az életet. Keserves harc ez egy másféle értékrenddel, szocializációval. Sokszor nyerünk…de sokszor nem. Most úgy néz ki, mi kerültünk ki vesztesen. Bár az igazi vesztes ő. Mi csak egy csatát vesztettük el, de ő az életén változtatható lehetőséget is.
A munkánk lényege a kitartó, türelmes építkezés, amelyben a legfontosabb vezérfonal a „képessé tevés”. Lehet, hiú ábrándnak tűnik, de én pl. hiszek abban, hogy a mi társadalmi vállalkozásunk, ami egy fejlesztés, csak jelenlegi állapotában hordozza a társadalmi, szociális jelzőt, és a jövőben képessé válik olyan vállalkozássá válni, mint a többi. Mert hiszem, hogy akiket fejlesztünk, ők képessé tehetők erre.
Miközben folyamatosan azon dolgozunk, hogy a gyerekeknek megmutassuk a tanulás fontosságát, a felnőtteknek pedig a munkaviszonyos alkalmazás biztonságát (azon belül is az előrelépés lehetőségeit a felnőtt kori képzésekkel), a mostanra kialakult helyzet ellenünk dolgozik.
A hét egyik híre volt, amit aztán a sajtó jócskán felkapott, hogy a Gandhi Gimnáziumban tartott ünnepségen kormányzati szintről elhangzott: tanulással és kitartással lehet kijutni a szegénységből.
Az, hogy melyik gyerekben milyen jövőkép bontakozik ki, sok mindentől függ. Azt hiszem, nálunk a legmeghatározóbb ma ebben az a közeg, amiben felnőnek, amiben szocializálódnak. A család, és a tágabb közösség is, a lehetőségeivel, átörökítéseivel. Az iskola, az oktatás hatása ma jóval kisebb, mint ami lehetne, a probléma rég nagyobb annál, hogy pedagógiai eszközökkel kezelhető legyen, pláne, hogy az előírt eszközök lassan köszönő viszonyban sincsenek ezekkel a gyerekekkel.
A két lány velem szemben ül a kora reggeli vonaton. Beszélgetnek. Iskoláról, pénzről, célokról. A beszélgetésükből kiveszem, hogy mindketten szakiskolába járnak, különböző településekre, csak az út egy részt töltik együtt. Szépek, csinosak, divatosak, már amennyire az olcsó kínai engedi.
