Tegnap, ahogy az egyetemi konzultáció során beszélgettünk a hallgatókkal, a társadalmi leszakadás bonyolult problémájáról, egyikük felvette a nők helyzetét, szerepét, hogy mennyire fontos beavatkozási pont lehetne a generációs szegénység megtörésében.
Örültem ennek, mert nagyon egybecsengett a mi álláspontunkkal, hiszen az Igazgyöngy modelljében ők vannak a legfontosabb szerepben. Aztán vitatkoztunk kicsit a hallgatókkal a szokásos felvetésemről: mennyiben kulturális elemek határozzák meg a nők helyzetét, amennyiben romákról van szó, és mennyiben a generációs szegénységben átörökített szocializációs minták? Érdekes kérdés ez mindig, és azt gondolom, ha beszélünk róla, mindig világosabbá válik a probléma megértése is.
A szocializációs minta erősségéről sokat írtam már. A generációs szegénységben mindennél jobban hat ez, az életstratégiák ebben épülnek fel, ezzel szemben a mai iskolarendszer vajmi kevés hatással bír.
Az életminőség szintje is szocializál, amibe születnek, azt szokják meg, pont úgy alakítják maguk körül a dolgokat, ha felnőttek lesznek, mint ahogy otthon látták, ha egyáltalán vannak olyan szerencsések, hogy elköltözhetnek a szülői háztól. Látszik ez a háztartásvezetésen, a környezetükön, a kertművelésen, a gyereknevelésen, a munkavállaláson, a szórakozáson, mindenen.
Szocializálnak a túlélési stratégiák is, miből van pénz, mi ad megélhetést, mivel tudják kielégíteni a fogyasztói világból rájuk ömlő, érzéseik szerint szükségletté vált vágyaikat. A legnagyobb gond, és erről is sokat írtam már, hogy a túlélési stratégiák nem a legális, felelős munkavállaláshoz, és nem is a tanuláshoz kötődnek. Az olyan lehetőségek, mint a boltocskázás, üzletelés, pénzért fuvarozás, az eladósododással nem foglalkozva a személyi kölcsönök felvétele, az áruhitelek közötti lavírozás, a kriminalizáció kínálta utak meghatározók ebben.
Írtam már többször is arról, mennyire nehéz beismerni, ha nem tudunk hatni, micsoda küzdelem elfogadni, hogy nem lehet mindenkit megmenteni. Pedig el kellene tudni fogadni ezt, hiszen nem tudunk helyettük élni, helyettük gyereket nevelni, megélhetést biztosítani, és ha semmilyen módon nem megy a partnerré tevés, akkor magunk miatt meg kellene tudni élni az elengedést is.
Ami persze nem megy. És ha valaki azt gondolja, messziről, hogy ilyen nincs, mindenre van megoldás, azt kell, hogy mondjam, vannak helyzetek, mikor ezt nem látni. Leginkább ott - és erről is írtam már többször - ahol az integrálható értelmi fogyatékosság széles skáláján helyezett el valakit a rendszer gyerekkorában, majd az általános iskola elvégzése után hirtelen elfelejtődik, hogy a döntési, életvezetési képességekkel bármi gond lenne. Innentől nincs segítség, tanácsadás, semmi. Él az illető ahogy tud.
Ebben a munkában az ember lelke óriási amplitúdóval hullámzik. Sokszor írok arról, hogy ez a munka nem hagyja elszállni az embert. Mert amint azt éreznéd, hogy valami jól összejött, sikeres vagy, tuti, hogy kapsz egy olyan “gyomrost”, ami helyre pakolja az önértékelésedet. Pirosan villan fel bennem ilyenkor a figyelmeztetés: “Hahó! Türelem! Miből gondoltad, hogy megoldottál valamit?! Gondolkozz már reálisan! Térj vissza az alapokhoz, és ne szállj el magadtól! Hol marad az önreflexió?!”
Persze ez csak annál villan fel fel, aki hagyja. Abban, aki eltolja magától az önreflexiót, és az apró, pillanatnyi eredményt túltolva hagyja megdicsőülni önmagát, már-már a glóriát is látja a feje fölött, nos, ott nem működik ez. Azt hiszem, ennek nemcsak emberi magyarázata van, hanem a pályázati projektek menete is erősítette ezt a folyamatot. Hiszen a tervezés-indikátor meghatározás-elszámolás folyamatában minden “sikerre ítéltetett”. Legalábbis adminisztratív úton. Leginkább úgy. Különben annak a rengeteg pénznek, amit ezekben a projektekben a felzárkóztatásra fordítottak, valahol a változásokban is látszani kellene. De ezt nem látni. Legalábbis abban a társadalmi csoportban, amit mi céloztunk meg a munkánkkal, nem.
Ebből a munkából nem lehet kivonni az érzéseket. Talán ez véd meg minket a kiégéstől. A felvállalt érzések. Azok is, amelyek örömteliek, és azok is, amelyek nem hagynak nyugodni...
Nemrég láttam egy filmet, ahol a nő egy bántalmazó kapcsolatban élt, de elmenekült belőle, aztán a férje megtalálta, és végül minden jóra fordult, a mániákus férj meghalt, és új élet kezdődhetett, új szerelemmel.Furcsa párhuzam volt, hogy közben a környezetünkben is történt egy bántalmazás az egyik településen, de annak nem happy...
Az Igazgyöngy esélyteremtő modelljében a nők a kulcsfigurák. Valahogy velük könnyebben megy a kapcsolatteremtés, a változások több szála van a kezükben a családban, mint a férfiaknak. Háztartásvezetés, pénzbeosztás, fogamzásgátlás, gyereknevelés, munkavállalás, közösségben való működés, egyenjogúság, kommunikációfejlesztés, konfliktuskezelés és még ezer más terület, ahol próbáljuk megérteni, helyzetbe hozni és segíteni őket....
Amikor elkezdtem ezt a munkát, rengeteg dolgot másképp gondoltam a szegregátumokban élő cigányok világáról. Tele voltam én is romantikus elgondolásokkal, olyan misztikusnak tűnt ez a világ…. messziről. És persze tele voltam azokkal a sztereotípiákkal is, amelyeket az én szocializációm rakott rám velük...
