Írtam már többször is arról, mennyire nehéz beismerni, ha nem tudunk hatni, micsoda küzdelem elfogadni, hogy nem lehet mindenkit megmenteni. Pedig el kellene tudni fogadni ezt, hiszen nem tudunk helyettük élni, helyettük gyereket nevelni, megélhetést biztosítani, és ha semmilyen módon nem megy a partnerré tevés, akkor magunk miatt meg kellene tudni élni az elengedést is.
Ami persze nem megy. És ha valaki azt gondolja, messziről, hogy ilyen nincs, mindenre van megoldás, azt kell, hogy mondjam, vannak helyzetek, mikor ezt nem látni. Leginkább ott - és erről is írtam már többször - ahol az integrálható értelmi fogyatékosság széles skáláján helyezett el valakit a rendszer gyerekkorában, majd az általános iskola elvégzése után hirtelen elfelejtődik, hogy a döntési, életvezetési képességekkel bármi gond lenne. Innentől nincs segítség, tanácsadás, semmi. Él az illető ahogy tud.
A problémahalmaz, melyekben a generációs szegénységben a családok élnek, iszonyúan nagy. Küzdünk ezzel, stratégiaszerűen, minden elemében, folyamatosan. Vannak sikerek, elmozdulások, visszarendeződések, aztán újra pozitív változások. Zömében ilyenek. Többnyire haladunk.
És vannak, ahol a változás minimális, a visszarendeződés túl gyakori, és az ember úgy érzi, nem talál tartósan fogást a helyzeteken, kudarc, kudarc hátán. Miközben ezekben a családokban is gyerekek vannak, akiknek az életét egyszerűen nem bírjuk más vágányra állítani, mint a szüleiké.
Tudom, mikor erről beszélek, mindig azzal vigasztalnak, hogy nem lehet mindenkit megmenteni. El kell engedni azokat, akiken nem lehet segíteni. “Ti megpróbáltátok, ha náluk nincs hajlandóság, nem lehet a végtelenségig próbálkozni. Azokra kell fordítani az energiát, akikben ott a szándék a változásra, akikkel sikerül partneri viszonyt kialakítani.”- hallom gyakran.
Ha ez ilyen egyszerű lenne…. Talán még menne is, ha felnőttekről lenne csak szó. De a gyerekek miatt nagyon nehéz azt mondani: feladom, elengedem ezt a családot. Belehal a lelkünk minden kiemelésbe, kórházban maradó újszülött helyzetébe, miközben pontosan tudjuk, jobb helyen vannak ott, mint a családban.
Ami fogva tart ebben a problémában, az a gyerekek életének a kilátástalansága. Egy ideje viszont azt látom magamon, kb. ugyanígy érzek a nőkkel kapcsolatban is. Bár valószínű, hogy a kettő szorosan...
A héten elég sok cikket lehetett olvasni arról, hogyan foglalt állást a kormányzat a ránk nézve szomorú eredményeket mutató PISA felmérés kapcsán, és a tervekről is hallhattunk...
Talán racionálisabban, talán érzelmek nélkül könnyebb lenne ezt a munkát végezni. Szárazon, szenvtelenül, nem nézve sem a szemekbe, sem magamba. Nem keresni mindig magam is ebben az egészben. Kívülállóként nézni a problémára, és félrefordulni, tudomást sem venni a kudarcról. Azt gondolni, hogy ezzel nincs dolgom. Nem gyűlölni, de nem is...
Most egy utcabeli asszony mondta: én megértem magát, hogy csak a gyerekeket nézi, és akarja, hogy jobb legyen nekik, de higgye el nekünk: ezzel a családdal nem lehet mit...
Azt mondják, a pedagógusok gyakran teszik a gyerekeket skatulyákba. És onnan nagyon nehéz kitörni. Mindenkinek. Ha elégszer mondják neki, hogy hol a helye, előbb utóbb megszokja. És már nem is...