Mióta dolgozunk a generációs szegénységben élő családokkal, azóta próbálom megérteni ezt is. Bevallom, sokat változott ebben a véleményem, korábban erről is azt hittem, hogy jobb a gyerekeknek, ha nem abban a családban nőnek fel, ahol nyilvánvalóan nincsenek ehhez meg a megfelelő feltételek.
A két nő lelkesen üdvözölte egymást a kis kézművesműhelyünkben, ahol egymás mellett van az asztaluk. “Jól megleszünk majd.”-mondták- “A gyermekotthonban is együtt voltunk, egy szobában laktunk”.
Amikor egy-egy nehéz esettel találkozunk, mindig a legtöbb oldalról utánanézünk mindennek, hogy lehetőleg minden információt beszerezhessünk, ami befolyásolta, kialakította a helyzetet. És mindig az a legfontosabb, hogy a gyerekeket, az ő érdeküket egy percre se veszítsük szem elől.
Amikor kezdem azt hinni, hogy alakulnak a dolgok, mindig történik valami, ami mutatja: a probléma bonyolultabb annál, hogy egy pillanatra is hátradőlhessünk.
A 13 éves lányt az én kezdeményezésemre emelték ki a családból. Nem volt egyszerű döntés. De már veszélyben volt, és féltettem, hogy történik valami visszafordíthatatlan. És ennek a terhét már nem bírtam el.
