906. Szabályokkal a kríziskezelésben
A kríziskezelés legnehezebb pontja, hogyan segítsünk úgy, hogy közben aktivitásra ösztönözzünk, ne az un. tanult tehetetetlenséget erősítsük. A “nekünk jár” szemlélet alaposan beépült már a problémába, a “mit teszek én?” felépítése pedig kínkeserves munka.
Ha valakinek szükségleteiben hiánya van, és más azt kielégíti, megoldja, akkor az erősödik meg, hogy “majd megoldja más, hiszen én nem tudom, nincs lehetőségem, nem értek hozzá, én áldozat vagyok”, stb. És az illető, ahelyett, hogy felmérné a saját erőforrásait, lehetőségeit, elvárja a segítséget, és az energiáját arra fordítja, hogy kérjen,újra és újra, elérje a potenciális segítségadókat, ebben az internet szélesre tárta a kaput.
Az Igazgyöngyben évek hosszú sora ment el azzal, hogy közösen, velük, kialakítsuk a fejlesztő segítségnyújtás rendszerét. Kegyelmi pillanat volt számomra, mikor az elején ők maguk jelezték, hogy nem igazságos az adományozásunk, mert sokan becsapnak minket, eladják amit kapnak, aztán újra kérnek, stb. Nagyszerű kapaszkodó volt, mikor ők maguk kimondták, “nem jár” a segítség, annak kell adni, aki maga is próbálkozik a problémái megoldásán. Innen indult el a közösségfejlesztésbe ágyazott adományozás, kríziskezelés is, amit mindig rugalmasan alakítunk, megbeszélünk velük, és persze kínáljuk a lehetőségeket is arra, hogy kapcsolódhassanak az előrelépés egyelőre általunk menedzselt útjaiba.
