A problémahalmaz, melyekben a generációs szegénységben a családok élnek, iszonyúan nagy. Küzdünk ezzel, stratégiaszerűen, minden elemében, folyamatosan. Vannak sikerek, elmozdulások, visszarendeződések, aztán újra pozitív változások. Zömében ilyenek. Többnyire haladunk.
És vannak, ahol a változás minimális, a visszarendeződés túl gyakori, és az ember úgy érzi, nem talál tartósan fogást a helyzeteken, kudarc, kudarc hátán. Miközben ezekben a családokban is gyerekek vannak, akiknek az életét egyszerűen nem bírjuk más vágányra állítani, mint a szüleiké.
Tudom, mikor erről beszélek, mindig azzal vigasztalnak, hogy nem lehet mindenkit megmenteni. El kell engedni azokat, akiken nem lehet segíteni. “Ti megpróbáltátok, ha náluk nincs hajlandóság, nem lehet a végtelenségig próbálkozni. Azokra kell fordítani az energiát, akikben ott a szándék a változásra, akikkel sikerül partneri viszonyt kialakítani.”- hallom gyakran.
Ha ez ilyen egyszerű lenne…. Talán még menne is, ha felnőttekről lenne csak szó. De a gyerekek miatt nagyon nehéz azt mondani: feladom, elengedem ezt a családot. Belehal a lelkünk minden kiemelésbe, kórházban maradó újszülött helyzetébe, miközben pontosan tudjuk, jobb helyen vannak ott, mint a családban.
A két nő lelkesen üdvözölte egymást a kis kézművesműhelyünkben, ahol egymás mellett van az asztaluk. “Jól megleszünk majd.”-mondták- “A gyermekotthonban is együtt voltunk, egy szobában...
Azt gondolom, a szociális munka egyik legnehezebb területe a gyerekek kiemelése a családból. Nemrég kérdezte tőlem valaki, hogy szerintem mikor indokolt? Azt válaszoltam, akkor, ha a gyereket abúzus éri, és ha életvitelszerűen bűnöző családban van. Minden más esetben küzdeni kell azért, hogy a családban maradhasson, és a családot kell segíteni...
Az állami gondozottakról, akik újra és újra felbukkannak a kapcsolatrendszerünkben, már sokszor írtam. Sokat küzdünk, egyre gyakrabban már partnerként a családsegítőkkel, gyámhivatalokkal egy-egy gyerekért, családért, hogy ne kerüljön kiemelésre egy gyerek sem. Mert mindannyian tudjuk, a családban még mindig...
Azt hiszem, ez is egy olyan terület, ahol tele vagyunk kudarccal. Ahol igazán nem tud senki sem tenni semmit. Azt hiszem, az a probléma ez, ahol szerintem még a beavatkozási pontokat sem találtuk meg. Mindenki széttárja a karját: nem tudok mit tenni…..Azokról az állami gondozottakról beszélek, akik szökésben vannak. És...
Egyre több asszonyt ismerhetek meg ebben a munkában. Olyan anyákat is, akik állami gondozásban nőttek fel. Van, aki tűzbe menne a gyermekiért. De több van, aki másképp áll...
Sokat gondolkodom, miért nem bírja őket az állami gondozás megtartani, rendesen felnevelni. A rendszere, vagy a technikák rosszak, vagy egyszerűen annyi sérüléssel kerülnek már be, hogy képtelenség segíteni rajtuk? Vagy egymásnak is adják tovább a rosszat, ami a lelkükben már örökre ott van, és a sérülések hatványozódnak bennük tovább? Miért...
