Én is, mint szerintem sokan, nagy érdeklődéssel figyelem Steigervald Krisztián podcastjeit, amiben nagyon érzékletesen magyarázza el a generációk közötti viszonyulásbeli különbségeket. Több dolog is eszembe jutott már, ahogy hallgattam, többek között az is, mekkora felelőssége van a médiának abban, hogy ráirányítja a figyelmet olyan dolgokra, ami a mindennapokban jelen van az életünkben, folyamatos kihívást jelent, sok esetben frusztrációt okoz, és bele sem gondolunk a miértjeibe.
Ez a terület is hiánypótló volt a közbeszédben, tanulunk belőle, jobban értjük magunkat és a körülöttünk levőket is. Persze ehhez kell egy ilyen szakember is, mint Steigervald Krisztián, no meg egy olyan műsor, mint a Friderikusz podcast, ami kellő látogatottsága révén képes bevinni a témát vele a köztudatba, és menedzselni tovább.
Szóval lehetne így is működtetni a médiát, ennek értelme lenne, tudásbővítő funkcióval, ami sokat tehetne azért, hogy jobb legyen az emberek mentális állapota. Ettől azonban messze vagyunk, nem ez a cél, és ezért az eszköz sem ez. Nem magyarázó, közérthető, és az embereket a világ és önmaguk megértéséhez segítő előadásokat kell előtérbe helyezni, hanem a sok pénzért felépített, manipulatív, gyűlöletkeltő, a gondosan kiásott árkokat tovább mélyítő tartalmakat. És ez nem generációs meg nem értés most részemről.
Érdekes kérdést kaptam a minap az egyik riportban. Arról kérdeztek, szerintem mennyire sikerült hatni a munkámmal? Érzésem szerint nem annyira az eredmények voltak ebben a kérdésben a fontosak, hanem az, vajon hagyunk-e valamilyen nyomot a működésünkkel? Valamit, ami változást hozhat... Bár lehet, ezt azért értelmeztem így, mert 63 évesen már az embernek lassan ezzel is számot kell vetnie.
Egy ilyen segítő, esélyteremtő civil szervezet működése egyébként is érdekes. Mert ugye azért dolgozunk, hogy ne legyen ránk szükség. Furcsa ezt így kimondani, de azt hiszem, fontos így is látni. A célok tisztán látásában mindenképp meghatározó. Hiszen nem azért dolgozunk, hogy állásunk legyen, hanem azért, hogy a társadalmi leszakadást mérsékeljük. És ha ezt sikeresen csináljuk, akkor az lesz a vége, hogy nem lesz szükség a munkánkra.
Szóval, az igazi motivációnak annak kell lennie, hogy a végén felszámoljuk magunkat. Abszurdnak tűnik, de a hatékonyság mérésében ez egy meghatározó attitűdöt feltételez. És jó is lenne így, ha csak és kizárólag a mi munkánktól, befektetett energiánktól függene, mennyire vagyunk képesek eredményesek lenni ebben a küzdelemben.
Azt talán mindenki megtapasztalta már, hogy ahol sok szemét van, ott könnyebben szemetelnek mások is. Nagy küzdelem nekünk is, hogy ne legyen lehangolóan szemetes minden. A házak zöme körül rendezett, vagy viszonylag rendezett már a környezet, ahol erősebb az önfenntartási képesség, ott mindig is rendezett volt, ahol ez gyengébb, nos, ott elég változtatos a kép. Van, ahol semmit sem tudunk hatni, és van, ahol szakaszosan.
A településeken a háztartási hulladék kukába gyűjtése és elszállítása persze nagy segítség, mi is segítünk intézni, ha valaki költözik, és nincs kuka, hogy legyen mihamarabb, mert így megakadályozhatjuk, hogy a ház körül gyűljön a szemét. Mert pontosan tudjuk, hogy az elszemetesedett telek mellett hamarosan ott lesz a hulladék az utcán is, mindenhol az árokban, ott lesz az elhagyott telkeken, a bokrok alatt, majd a településre vezető úton is.
Ahol meg sok a szemét, ott hamar kialakulnak illegális szemétlerakók is, és a szomszédos településeken élők is azt gondolják, ha oda kiviszik, ahol már eleve van, az jó megoldás lehet. A szemét meg csak gyűlik…sok esetben veszélyes hulladékkal együtt.
Nemrég ért minket az a döbbenetes felismerés is, hogy bevált gyakorlat a háztartási hulladék elásása. Ami környezeti szempontból vállalhatatlan, ráadásul akadálya, hogy azon a területen művelés alá fogja a kertet bárki, miközben erre is gyúrunk, a kiskert-programban.
Rémülten nézem a törvénytervezetet, a társadalmi leszakadásban végzett munkánk szemszögéből is. Azt hiszem, ebben az egészben az a legnehezebb, hogy miközben megtaláljuk azokat az utakat, beavatkozási pontokat, amelyek a megoldást rejtik, közben a rendszer folyamatosan lezárja, vagy leszűkíti őket.
Így, miközben eltökélt célunk, hogy ne egy civil zárványt hozzunk létre, melyből majd maximum szakirodalmi lábjegyzet lesz, mint “jó gyakorlat”, vagy szakmailag is értékelhető próbálkozás, hanem a rendszerre próbáljunk meg hatással lenni, folyamatosan szorulunk abból.
Az egész pedagógusszakma leértékelődött. A folyamat nem most kezdődött, de mostanra csúcsosodott ki. A szakemberhiányt úgy próbálják megoldani, hogy minimalizálják benne a szakmaiságot. Ott van ez a szakemberképzésben, a képzési idő rövidítésével, vagy a felvételi ponthatár nevetségesen alacsony szintre állításával, és ott van az alkalmazási feltételek rögzítésében is.
Próbálom már jó ideje megérteni, mi, miért történik körülöttünk. Próbálom ezt nagyobb távlatokban is nézni, hiszen az egész pályafutásom a társadalmi leszakadás elleni munkában telt, még, ha az elején nem is ennyire tudatosan, és csak a pedagógiára koncentrálva. A felismerés, hogy ez az egész mennyire bonyolult, és mi minden hat rá, folyamatos tanulás volt, és az ma is.
Azt gyakran mondom, hogy mindenkinek, aki emberekkel foglalkozik, el kellene tölteni legalább egy évet a szegregátumok világában, mert itt nagyon átértékelődik minden az emberben, tudásról, magabiztosságról, hatásokról. Itt hamar megtapasztalja a tehetetlenség bénító érzését, ugyanakkor sokszorosára nő a késztetés is, hogy próbáljon tenni valamit.
Bár nem vagyok abban biztos, hogy ez mindenkire úgy hatna, mint rám, hiszen ehhez kell önreflexió is, no meg némi önazonosságra törekvés. Mert ha valaki úgy vesz ebben részt, hogy a történet leginkább róla szól, az kényszeres önigazolásba csúszik, csak a sikerekről beszél, mert attól fél, ha bevallja, mennyire nehéz és kudarcokkal teli ez a munka, akkor az ő nimbusza sérül. Vagy lehet, csupán annyira hisz a maga igazában, hogy ezt nem is tudatosan csinálja…bár e mögött is ott lehet valami elcsúszás, amivel érdemes lenne szembenézni.
Az Igazgyöngy tevékenysége egy művészeti iskolából indulva vált komplex esélyteremtő munkává. A folyamatos bővülés egyre tudatosabb tervezéssel párosult, amiben bizonyos területek maradtak a tanévhez igazodva, mások, természetszerűleg a gazdasági év ritmusában működnek. Ez a kettős vonal sokáig párhuzamos tervezéseket is okozott, sokszor felesleges körökkel.
Aztán hoztunk egy döntést, és a szakmai munkát minden területen a tanév rendjéhez igazítottuk, a gazdasági zárásokat persze, amiben szükséges, megtartva, de a tervezés minden elemében az augusztus vége lett a meghatározó. Bár a nyár mindig más kicsit, erről azért külön szempontok szerint kell gondoskodnunk, hiszen pl. a nyári táborok, a diákmunka speciálisan ilyenkor jelenik meg, a mezőgazdasági rész is hordoz szezonális feladatokat, és ilyenkor van a szabadságolási időszak is. Így aztán van egy szeptembertől június végéig terjedő időszak, aztán a következő etap a nyári, júliustól-augusztus közepéig, és augusztus második felében már tisztán a következő év tervezése a meghatározó.
Június végével zárunk tehát, szakmai és hatékonyságmérési szemlélettel, ami persze magával hozza a pénzügyi területek egyébként folyamatos áttekintését is.
Ezt a napot sok szempontból meg lehet közelíteni. Lehet örömködni, és szomorkodni is. Lehet a felelősségeket hangoztatni, család-oktatás-gyermekvédelem-állami rendszer megközelítésben is. Nézőpont kérdése, honnan, mit akarunk kiemelni.
Mégis, összességében nézve nem állunk túl jól. A közoktatásunk mára elvesztette esélykiegyenlítő funkcióját, ma sokkal inkább erősíti a társadalom kettészakadását. A gyermekvédelemből egyre több sokkoló történet és adat kerül nyilvánosságra. Mára már világossá vált az is, hogy a “családok védelme” szlogen bizonyos családok védelmét jelenti, akik a társadalmi leszakadásban érintettek, ők nem férnek bele a képbe. Róluk egyszerűen nem vesznek tudomást.
Az átalakuló, központilag irányított, támogatott és erőltetett értékrend hívei és passzív befogadói pedig őszintén hiszik: így lesz jövője az országnak. A szűk, egyre gazdagodó elittel, a holdudvarukban szintén jól élő csoportokkal, akik a lojalitást adják a gazdasági jólétért cserébe, és a csendben vegetáló tömegekkel, akik abban szocializálódtak, hogy “aki közel van a kondérhoz, az mindig megszedi magát”, ez mindig így volt, ezt el kell fogadni, és remélni, hogy aki hallgat, azt nem fenyegeti semmi. Azt békén hagyják. Számukra ez és ennyit jelent a demokrácia.
Mostanában több szakdolgozó kérdezett rá nálam a kihívásokra… Amiben talán a legtöbb változást megéltük, részben a probléma beágyazottságának megértése, részben pedig a társadalmi közeg változása miatt.
Amikor elkezdtük, még egyetlen kihívás magasodott elénk: a generációs szegénység, és vele a gyerekszegénység csökkentése, a sokat emlegetett kiút, kitörési pont megtalálása és támogatása. Aztán lassan kiderült, hogy ez sem egy egyszeres kihívás, itt is több szegmensben kell gondolkozni, ami mind más-más stratégiát kíván. Hiszen a lakhatási szegénység kihívásával megküzdeni nem ugyanaz, mint mondjuk az uzsora jelenségével. Vagy az önfenntartási képességek hiányának problémája sem a családon belüli erőszakkal.
Folyamatosan újabb és újabb kihívások kerültek elénk, majd egy idő után új területtel szembesültünk, az intézményrendszerrel, amivel egy közös munkakultúra kialakítása nem kisebb kihívás, mint a leszakadó családokkal dolgozni. Hamarosan egy olyan kihívásrendszerben találtam magam, amiből muszáj volt elengedni azokat, amelyekre a legkevésbé tudunk befolyással lenni. Miközben ott vannak azok is, hatnak azok is, de a küzdelem eredményessége nem, vagy alig kimutatható, miközben rengeteg energiát vesz el tőlem is és a csapattól is.
A kedd-szerdai Civil Sugárút rendezvényének keretében tartottam egy rövid előadást, a sok sebből vérző oktatási rendszerünk egyik sebéről, a szegregációról. Feltettem a facebookra a szöveget, de többen jelezték, hogy linket szeretnének, mert a tovább-osztásra így jobb lehetőség nyílik. Felteszem hát ide is, a blogba.
Akik érintett pedagógusok, és szegregált iskolában tanítanak, nekik biztosan megerősítő lesz olvasni. De akik nem, azoknak is elgondolkodtató lehet. De legjobban azt szeretném, ha mindenki úgy olvasná, hogy közben a jövőre gondol. És ne arra, hogy éppen most neki mi a jó. A rossz dolgok gyakran azért történnek meg, mert későn gondoljuk azt, hogy ebből rossz sülhet ki. Utólag mindig világosabban látszik minden. De akkor már késő. Visszarendezni mindent sokkal nehezebb.
Mióta próbálom értelmezni ezt az egész dolgot, amit társadalmi leszakadásnak nevezünk, azóta erősödik bennem a megtapasztalás, hogy a rendszeren belül nem hangosodnak ki a problémák megfelelően. Sokat figyeltem, melyek azok a tényezők, amelyek blokkolják ezt, mi az, ami miatt a rendszer működésében kódolva van a hibák elkendőzése.
A társadalmi leszakadás problémaköre ennek a vizsgálódásnak tökéletes terepe. Minden területen, az oktatáson át a gyermekvédelemig, a szociális ágazattól a foglalkoztatásig, vagy az egészségügyig.
