Azt továbbra is vallom, hogy a generációs szegénységben a legtöbb hatást az asszonyokon keresztül érhetjük el. A gyereknevelésben, a tudatos családtervezésben, a háztartás-vezetésben, családon belüli kommunikációban, a mindennapi élet irányításában kulcsszerepük van.
Emlegettem a legutóbbi blogomban, hogy milyen nehéz volt nekem is a teljes realitásában látnom ezt az egészet. Biztosan sok van még persze most is, amit nem látok, nem tudok, de sok dolgot másként értékelek már, mint az elején. No meg, folyamatos változásban vagyunk, az új hatásokat is mindig értelmezni kell, ezt sem szabad elfelejtenünk.
Emlékszem, régebben is felmerült, akkor a gyerekeink rajza kapcsán. Azt kérdezték tőlem, hogy, ha a gyerekek szegénységben élnek, akkor miért ilyen vidámak a rajzaik ? Akkor pont egy olyan sorozatunk is volt, ahol a szeméttelepről is készültek rajzok, mosolygós, gyűjtögetős, bungaló-építős képek. Pont azoknak a rajzoknak a példáján magyaráztam el, hogy mindenki ott, azok között a keretek között kell, hogy megtalálja a boldogságát, ahol él. És a gyerekek nem depressziósan, magukba roskadva élik a mindennapokat a lakhatási szegénységben, a nyilvánvaló nélkülözésben sem, hanem megtalálva ott is az öröm érzését.
Milyen évünk volt? Ha azt nézem, hogy magával az ÜGY-gyel, a gyerekszegénység ügyével kapcsolatban mik történtek, nos, ezzel kapcsolatban nem igazán tudok pozitív változásokat megfogalmazni. Az oktatás, egészségügy, gyermekjóléti szolgálat nem tudott változásokat elérni, sőt, a szakemberhiány felerősödése csak tovább nehezítette az ágazatok munkáját. Az oktatási szegregáció ügyében nem történt változás, a generációs szegénységben élők élethelyzete nem lett könnyebb, a leszakadó térségekben nem lett több munkahely, és szakképesítéssel sem kerültek ki többen az oktatási rendszerből, mint korábban.
Kint van a főutcán egy óriásplakát. Hogy még sosem dolgoztak ennyien Magyarországon …vagy valami ilyesmi van rajta, meg egy férfi, aki ezt szimbolizálja.
Abban azt hiszem, mindenkinek igaza van, hogy a roma integráció nem egy sikersztori. Nagyon bonyolulttá vált mára, a szegénység és a roma kérdés összecementálódott egy hatalmas problémahalmazzá, és ez a gubanc folyamatosan növekszik. És egyre keményebb lesz. A megoldáskeresés sem egyszerűsödik a folyamatosan változó politikai döntések, függőségek, korrupciós hatások, és közhangulat függvényében.
Ebben a munkában, amit a generációs szegénységben élő gyermekekért, családokért végzünk, nagyon izgalmas, hogy egy állandóan változó társadalmi közegben kell dolgozni, változó hatások között, melyek hol erősebben, hol gyengébben, de befolyásolnak mindent.
Nemrég beszéltem egy zálogházat üzemeltetővel, aki mondta nekem, hogy az ügyfeleik 90%-a roma. Igaz, egy leszakadó térségben, ahol a lakosság arányában is nagyobb a képviseletük, meg a szegénységben is, ez azért talán nem meglepő.
Azt hiszem, a személyes oldaláról nézve ezt, ez a legnehezebb. Azt még könnyen ki lehet alakítani, hogy meghatározzuk közösen a célokat, az odavezető utat körvonalazzuk, messzire nézzünk előre, és bízzunk abban, hogy a befektetett munkánk végül sikeres lesz. Szóval, az ügy megoldásába vetett hit, az önmagunkban bízás elengedhetetlen, és viszonylag könnyen kialakítható a csapatban is. De ennyi év távlatából is azt mondom, még mindig inog azok között, akikért ezt a munkát végezzük, a „kiben bízhatunk meg?” kérdése.
