Ezt a napot sok szempontból meg lehet közelíteni. Lehet örömködni, és szomorkodni is. Lehet a felelősségeket hangoztatni, család-oktatás-gyermekvédelem-állami rendszer megközelítésben is. Nézőpont kérdése, honnan, mit akarunk kiemelni.
Mégis, összességében nézve nem állunk túl jól. A közoktatásunk mára elvesztette esélykiegyenlítő funkcióját, ma sokkal inkább erősíti a társadalom kettészakadását. A gyermekvédelemből egyre több sokkoló történet és adat kerül nyilvánosságra. Mára már világossá vált az is, hogy a “családok védelme” szlogen bizonyos családok védelmét jelenti, akik a társadalmi leszakadásban érintettek, ők nem férnek bele a képbe. Róluk egyszerűen nem vesznek tudomást.
Az átalakuló, központilag irányított, támogatott és erőltetett értékrend hívei és passzív befogadói pedig őszintén hiszik: így lesz jövője az országnak. A szűk, egyre gazdagodó elittel, a holdudvarukban szintén jól élő csoportokkal, akik a lojalitást adják a gazdasági jólétért cserébe, és a csendben vegetáló tömegekkel, akik abban szocializálódtak, hogy “aki közel van a kondérhoz, az mindig megszedi magát”, ez mindig így volt, ezt el kell fogadni, és remélni, hogy aki hallgat, azt nem fenyegeti semmi. Azt békén hagyják. Számukra ez és ennyit jelent a demokrácia.
Közben pedig kellene gondolnunk a gyerekekre is. Mert az ország jövője tőlük függ. Az ő egészségük, mentális állapotuk, képzettségük, tudásuk, vágyaik és erőfeszítéseik viszik majd tovább az ország életét.
Biztosan nem érezném olyan tragikusnak a helyzetet, ha nem a társadalmi leszakadás, a gyerekszegénység elleni küzdelem lenne a munkaterületem, de innen nézve nem tud az ember optimistább lenni. Itt traumatizált gyerekek sokaságával találkozunk, akinek életét a lakhatási szegénységben, a szülői kompetenciák hiányában, a szegregált oktatási rendszerben kellene úgy megalapozni, hogy más életstratégiát építhessenek fel, mint ami generációkon át a családjukban megszokott volt. Ez sem egyszerű, de hetente jut a tudomásunkra újabb és újabb sokkoló történés, családon belüli erőszak, szexuális zaklatás, elhanyagolás…. Sok esetben tudunk lépni, de gyakran előfordul, hogy eszköztelenül állunk, és látjuk előre, mi fog történni. Aztán meg is történik. Akkor már a rendszer is bekapcsolódik, de már késő. A megtörtént dolgokon már nem lehet változtatni.
Ezek a legnehezebbek. Mikor megelőzhető lett volna. Persze nem ilyen egyszerű. Mert meddig avatkozhatsz bele mások magánéletébe? Hogy alakítod ki azt a helyzetet, hogy tudd, mi történik a négy fal között? Meddig építed a bizalmat, hogy neked higgyen, ne, azoknak, akik körülötte vannak? Képes leszel-e utána is mellette maradni? Meddig? Meg tudsz-e birkózni a rendszerrel, ha az nem lesz olyan megértő vele, mint amilyen te voltál, mert ők csak a problémák kivetülését látják? És hány gyereket tudsz így bevállalni? Eleget? Hol lesz közben a te életed, miközben másokét próbálod jobbá tenni?
A segítő felelőssége. Nem ugyanaz, mint a rendszeré. Ebben elkerülhetetlen a személyes felelősség érzése, míg abban ott van az előírás szerinti haladás, amit valakik, egy íróasztal mellett meghatároztak, amit be kell tartani, pontosan leadminisztrálni, különben a működési hibák könnyen személyes felelősségre vonássá válnak egy-egy tragédia kapcsán.
A határok tartása, az “ez már nem az én dolgom”, sok esetben a szakmai alkalmatlanság, de a túlterheltség, a szupervízió hiánya, az, hogy az egész mondjuk úgy, hogy munkaszervezési rend, amiben benne van a protokoll, az infrastruktúra, a logikátlan döntések, a sikerkommunikáció, a problémajelzés tiltása, mind benne van a helyzetben.
Az ok-kezelésre nincs mód, az ügy-kezelés pedig látható módon nem hoz eredményt. A kiemelések, a nevelőszülői “visszaadások”, az állami gondozásban felnőtt gyerekek életútja, a generációs szegénységben élők száma mind keserves tükörtartás erről. A változást pedig a “lesz itt rend” szemlélettől, no meg az egyházi pozíciók erősítésétől várják a döntéshozók. Sokunk számára egyik sem megnyugtató.
No persze könnyű visszadobni mindig a felelősséget a szülőkre. Hogy ott van az elsődleges felelősségi vonal, ami nyilván igaz is. De a gond az, hogy a társadalmi leszakadásban érintetteknél a szülői kompetenciák generációról generációra csak romlottak. Az oktatás a szülőknek sem adott túl sokat, az ügykezelő szemlélet náluk sem hozott változást, aki gyerekként gyakran védelembe volt véve, annak a gyerekei is védelembe kerülnek. A családi minta az egyetlen, ami hat, amit tovább torzít a fogyasztói világ, a haszonra törekvő pénzügyi rendszerek, és a szürke-fekete zónában megerősődő túlélési minták. Ezek megerősítését pedig ezerrel támogatja a közösségi média, a digitális tér, amiben jelen vannak ők is.
Nem tudom természetesnek tekinteni ezt. Látom az elfecsérelt életeket, a “pedig belőle lehetett volna valami” mondat mindennapos, mint a tehetelenség kínzó érzése is. És tudom, hogy van megoldás, lehetne másképp is, egy más világban, egy más rendszerben, ahol a felnőttek másképp gondolkodnak a gyerekekről, ahol a felelősség más megítélést nyer. Az állami felelősség is, valós politikai szándékkal, igazodva a világ azon részéhez, ami a jövőt a gyerekekben látja. Ami nem tesz különbséget család és család között, nem épít nevetségesen hamis ellenségképet az LMBTQ vonalon, ami bünteti, és nem eltussolja a gyerekekre irányuló papi szexuális visszaéléseket, ami tiltja az oktatási szegregációt, világnézeti szabadságot ad, és olyan iskolarendszert működtet, ami lehetőséget ad minden gyereknek, hogy azzá válhasson, ami lehetne.
Tavaly megjelent egy könyvünk, Gyöngyhalászok címmel. Azt hiszem, annak illusztrálására, amit itt leírtam, legjobb, ha ebből idézek. Gyerekek által elmondott bemutatkozások vannak benne, melyeket az előtt vettünk fel, mielőtt a munkánkat komplex esélyteremtő munkává bővítettük.
“Hetedikes vagyok. Nagyon szeretünk rajzra járni a testvéremmel. Apu nyugdíjas, szerintem azért, mert egyszer megszúrták és kórházba került. De már jóban van azzal az emberrel. Otthon van, de néha behívják közmunkára Anyuval együtt. Egyébként otthon a kiskertben dolgoznak. A házunkban nincs víz, de az utcai kútról tudunk hozni mosdani, főzni és locsolni a veteményest. Öten vagyunk testvérek. A legidősebb testvéremnek már van egy kislánya. A 17 éves testvérem meg Debrecenben van a fiatalkorúak börtönében, mert ellopott egy pecabotot egy embertől a barátjával. De nagyon jól viselkedik bent, és rajzol is, ezért havonta egyszer hazajöhet egy hétvégére, de vissza kell neki menni. A másik fiútestvérem annyi idős, mint én. A húgom, akivel járunk rajzra, tíz éves, ő ötödikes. Egy szobánk van, azt egy kályhával fűtjük télen. Sokat segítünk fát gyűjteni otthon. A húgommal egy közös ágyunk van, együtt alszunk benne, de én nem bánom, mert nagyon szeretem, jó testvérem. A ruháink is közösek, azokat a rajzosoktól kaptuk.”
“Anyukám elhunyt 2010-ben. Beteg volt. Apuval, lánytesómmal meg egy fiútesómmal maradtunk. A nővérem tizennyolc éves, a bátyám tizenhét. A nővéremnek van egy kislánya, de elvették tőle a családügyisek, és most egy másik családnál van, nem tudom hol. A nővérem Bécsben volt, ott dolgozott valamit, nekem nem mondták, hogy mit, de már itthon van, egy másik faluban van egy új barátja. A bátyám még suliba jár, tizedikes. Most nem Apuval lakunk, hanem egy másik nénivel a faluban, ő most a gyámunk. Náluk lakunk, összesen öten. Nem nagy a ház, bebontották a felét, fürdőszoba nincs, egy nagy szoba, meg egy kicsi van, meg egy konyha. Nem mindig szeretek ott lenni, mert sokszor rám fogják azt is, amit nem én csinálok, hanem a néni fia. Ha nagy leszek, szakács szeretnék lenni. Már tudok egy pár ételt főzni, tört krumplit, slambucot, elnéztem a felnőttektől, hogy csinálják. Szeretek rajzolni, otthon is szoktam, kitűzöm a falra. Kocsikat, madarak, meg ilyesmit. A rajzon kívül még focizni szeretek. Rajzon nagyon szeretek lenni, de egyébként otthon jobb, csak akkor, ha nem a házban rajzolok, hanem kint. A házban nem szeretek lenni.”
“Egy testvérem van, ő ötödikes. Én negyedikbe járok, Berettyóújfaluba, mert nálunk már nincs a faluban iskola. Hatkor kelek, hétkor indul a busz, amivel suliba jövünk. Még azt akarom elmondani, hogy mi nemsoká fogunk venni „B-jék”-től egy igazi medencét, tízezerért adják, olyan lesz, mint egy igazi strand. Apu mesélte, hogy volt egyszer egy kastély-fürdőben, az a medence kétszáz méter mély is volt. Még nem annyira tudok úszni, de nagyon szeretek fürödni.”
Hát ennyi. Gyermeknapra, 2023. Magyarország.