A tételmondatunk, hogy nem egy gyerekekkel akarunk százat lépni, hanem százzal egyet, jelzi a rendszerszintű hatás szándékát. Az egyes gyerek is fontos persze, hiszen sok kicsi sokra megy…de közben azok, akikkel nem történik semmi, az ő hatásuk a tömegességük miatt erősebb marad, és mellette eltörpül a szegénységből kitörők sikerének hatása. Ha a rendszer esélykiegyenlítő lenne, az tömeges hatást eredményezhetne, sok-sok gyereket hozna jobb helyzetbe, és adná meg nekik a kiteljesedés lehetőségét.
Persze az ember nem tud nem figyelni arra, aki kitűnik a többi közül. Még akkor is, ha a kitűnés viszonylagos. Vagyis, nem mindegy, hogy valaki sok jó között kiemelkedő, vagy a sok gyenge között tűnik ki. Látszik ez pontosan egy szegregálódó iskolából jó eredménnyel erősebb középiskolába kerülő gyerekeken, akik aztán az általános iskolai jelesből a kettes szintre csúsznak vissza.
A generációs szegénységben élőknél pedig minden azon dolgozik, hogy visszahúzza őket. Azt hiszem, ebben a társadalmi csoportban minden gyermek traumatizált. Nem tudok most egyetlen olyan gyereket sem említeni a kapcsolatrendszerünkben, aki ne sérülne abban a közegben, ahol él. Küzdünk, persze, segítünk, ezer szálon, mégis, sokszor azt érzem, csak kármentést végzünk. Talán elkerülünk így tragédiákat, képesek vagyunk a munkánkkal bepótolni valamennyit, fejleszteni a mozgásukat, a hangképzést, a szókincset, a figyelemkoncentrációt, a memóriát, a logikai gondolkodást, és még annyi mindent, ami segíti, hogy az iskolarendszerbe ne akkora hátránnyal kerüljenek, mint korábban, mikor nem voltunk jelen az életükben.
De nem tudunk változtatni azokon az élethelyzeteken, amiben élnek a gyerekek, és ami traumatizálja őket. Újra és újra. Mert ahhoz a család életébe kellene olyan szinten beavatkozni, ami nem elképzelhető.
Persze próbálunk hatni a családra is, a másik fontos tételmondatunk az, hogy a következő generációért dolgozunk, de a mostanival. Szervezünk mindenféle fejlesztést nekik is, makro-és mikroközösségekben, segítjük a tudatosságot a gyerekeik nevelésében, rengeteg szálon hatva, az egészséghez való viszonyt, a higiéniát, a táplálkozást, a kommunikációt, a szociális készségeket, stb.
Mégis, a gyerekek traumatizáltságán nem igazán tudunk változtatni. Persze azt mondhatnánk, hogy már sok változást mutatnak a szülők abban a közegben, ahol velünk vannak. Hiszen normális és támogató lett a közösségben és velünk is a kommunikáció, bővül a tudásuk, fejlődnek a készségeik, figyeljük és mérjük a fejlesztések hatását, és az eredmények látszanak. De mégis, otthon, a családokban túl sok olyan folyamat van, amire nincs, nem lehet hatásunk. Nem látjuk a történéseket, csak a hatásukat, a gyerekeken.
Elmaradnak pl. orvosi vizsgálatok, a mindig kibúvót kereső szülők miatt. Nem olyan vizsgálatok, melyek betegséghez kapcsolódnak, fájdalommal, vagy lázzal járnak, hanem amelyek a fejlődésben mutatnak bajt, látásban, mozgásban, a csontok fejlődésében. Ha nem sír a gyerek, akkor nem foglalkoznak vele. A gyerekek pedig nőnek, és elvész a korán felismert fejlődési problémák megoldásának lehetősége. Marad egy látássérült, mozgássérült gyerek, akinél elmaradtak azok a beavatkozások, amelyek segíthettek volna. És nem érti a szülő, hogy ezért ő a felelős. A rendszer pedig nem igazán tud hatni. Ha pedig sokat erősködünk, minket is lepattintanak, hogy mi közünk van hozzá. Nem tud rájuk hatni a közösség sem, ha a beágyazottságuk olyan, inkább kizárják magukat onnan is. Nyilván az értelmi képességek is szerepet játszanak ebben az egészben, no meg a szocializáció…hogy ők milyen szülői mintát láttak. Sajnos ugyanilyet.
Máshol jön egy új élettárs, aki nem bírja elviselni az előző kapcsolatból született gyerekeket. Verbális erőszak, értelmezhetetlen szabályok, az életkorukhoz nem igazodó házimunka-elvárások, korlátozások, megvonások között élnek. Nincs aki megvédje őket, mert az anyjuknak fontosabb az új kapcsolat, mint ők. Napi szinten sérülnek. Az iskola nem érti, mi van velük, miért lesz annyi magatartási probléma hirtelen. Van közöttük kifejezetten tehetséges is…sportban a szakember szerint is nagyon ígéretes, de látom én is az órámon, ahogy alkot, gondolkodik, amilyenek a szociális készségei, hogy benne nagyon sok lehetőség van. De látom a terheket is, amiket magában cipel, és ami egyre jobban gyűr le benne mindent, ami segítené a kibontakozásban.
A gyerekek beépítik az otthon szerzett élettapasztalatokat. Megtanulnak úgy reagálni, mint amit a felnőtt mintában látnak: “Mit akar tőlem ez a g…ci csávó?” – mondja a padtársának a kilenc éves fiú, utalva a tanárra, aki azt kéri, hogy a feladattal foglalkozzon. “De jól seggbe b…nám.”-mondja a másik, mikor elhalad mellette a fiatal kolléganő. Vagy ott van az egymás piszkálása, az “apázás”, az “anyázás”, a pletyka, a hazugságok, aminek sokszor a gyerekek közötti verekedés a vége. Most hallottam egy kutatásról, hogy mennyivel több erőszakos bűncselekményt követnek el lányok, mint korábban. És sajnos az agressziószint növekedését mi is meg tudjuk erősíteni náluk. Az ilyen iskolai verekedéseknek pedig a folytatása gyakran a szülői önbíráskodás, amikor a tények ismerete nélkül, berohanva, indulatból “lerendezi” a másik gyereket, megerősítve a saját gyermekében, hogy ezt így kell lereagálni, ez a megoldás.
Hosszan tudnám folytatni a sort, óvodába, iskolába alig járó gyerekekkel, amire nem reagál a rendszer. Kivár, félrenéz, eltussol…
És ezt a képet nem akarja látni senki….pedig a szegregált, vagy szegregálódó iskolarendszerben a mindennapok része. Ha beszélek róla, engem is támadás ér, mert a vélemény az, hogy gátolom vele az integrációt/inklúziót, hiszen negatív képet festek. De sajnos ez van. Értelmetlen nem tudomást venni róla.
Nyilván az iskolai konfliktusok rendezésére nekünk is megvannak a módszereink, megoldjuk, bár rengeteg energia megy el erre. De a bajom az, hogy hiába beszéljük meg, oldjuk fel a konfliktust, otthonról újra megerősítést kap, hiszen a traumatizált közeg okozza. És annyira dühít, amikor azok, akik sosem fordulnak elő ilyen közegekben, azt mondják: a pedagógusnak kell, hogy eszköztára legyen…Akinek nincs, az nem jó szakember.
Elméletben persze minden működőképesnek tűnik… de a gyakorlat más.
Pontosan tudom, mert megtapasztalom, hogy ezekkel a problémákkal már nem tud megbirkózni a pedagógus. Az oktatás nélkülözhetetlen, de nem elégséges az esélyteremtéshez. Muszáj lenne egy olyan rendszert felállítani, amiben a gyerekek otthoni traumatizáltsága csökkenthető. Szoros együttműködésben a családsegítővel, gyermekjóléttel, óvodával, iskolával, mindenkivel, egységes hatásrendszerrel, a pedagógiai és a hatósági eszközök családokra szabott rendszerével biztosan menne. E nélkül az ügyeket kezeljük csak, az okok pedig újratermelik azokat.
A gyerekek traumatizáltsága kulcskérdés a generációs szegénység elleni munkában. Sokkal erősebb, mint ami a kihangosodó tragédiákból látszik. Az ok pedig a szülői kompetenciák hiánya. Ami viszont mélyen gyökerezik az egész társadalmi leszakadásban. De valahogy mindenhol kimarad a rendszerből ez a kérdés. Amíg ez nem (ez sem) kerül fókuszba, hiába erőlködünk, nem lesz változás.