248. Egyházak és cigányok

248. Egyházak és cigányok

248. Egyházak és cigányok

Előre bocsátom: egyébként semmi bajom az egyházakkal. Egy jelenséget látok, amit sehogy sem bírok értelmezni. Valahogy nem áll össze nekem egységes rendszerré. Vagy inkább elvvé.

Korábban többször írtam az egyházi iskoláról, ami azzal kíván jobb pozíciót szerezni magának egy kisvárosban, hogy nem vesz fel halmozottan hátrányos helyzetű cigány gyerekeket. És arról is írtam, sehogy sem bírom összeegyeztetni a vallásos érzülettel, a szegényeken segítés igéjével. Ami ugye
alapvető a Bibliában.

Sok egyházzal vagyunk kapcsolatban. Ők azt mondják, ha erről beszélünk, hogy köztük is sokféle ember van. És ezt el kell fogadnom. Akik eljönnek hozzánk, ők komolyan veszik a tanításokat. Az egyikük tábort szervez, hogy eljuthasson a faluból nyaralni olyan gyerek is, akit a lakóhelyéhez láncol a nyomor. A másik kályhát szerez, adományt gyűjt és hoz el, csomagokat, tele szeretettel, odafordulással, segíteni akarással. Más gyereket támogat, havonta, ösztöndíjjal, egyengeti az útját, pártfogolja a tehetségest, követni szeretné, segíteni a középiskoláig. Cigányt keres. Mert nem hiszi, hogy velük nem lehet. Van, aki pénzt gyűjt a misén, és eljuttatja hozzánk, gyógyszerre, ételre. És olyan is, aki szűrővizsgálatot szervez, olyanoknak, akiket az efféle dolgok nem érnek el.

Sok jó embert ismertem meg közülük, a vallásosak közül. Akik értik, megértik ezt az egészet. És tudják, segítség nélkül nem megy. Akik önzetlenek. Akik addig
gondolkodnak, amíg megoldást nem találnak valamire, ami addig megoldhatatlannak tűnt.

És vesznek most át az egyházak iskolákat is. Bár itt kevesebb a halmozottan hátrányos helyzetűek, a szegények felé fordulás. Ez már nem csak a segíteni akarásról szól. Ez bonyolult küzdelem, értük, amiben kevesebb a hálás „köszönöm”. Megértem én, bizonyos szempontból megértem.

A történet most ért el hozzám.Egyszerűen nem hittem el. Beszélnem kellett azzal, aki elszenvedte, hogy első kézből halljam: megtörtént, így volt, ezekkel a szavakkal.

Az iskola eddig is egyházi volt. Szeptembertől átkerült e megyei egyházközséghez. Igazgatóváltás, arculatváltás. Előtte létszámgondok voltak, örömmel vettek minden jelentkezőt, a cigányt is, az állami gondozottat is, csak legyen gyerek. Most, a szeptembertől jelentkezőket, vagyis csak a cigányokat, elutasították. Nem mondvacsinált indokokkal, burkoltan, hanem kerek-perec: „felsőbb utasításra, akiket eddig felvettek, maradhatnak, de új cigányt, az első osztályba nem vesznek fel.” Kérdezem, így, kimondta, hogy „cigányt nem”? – Igen.- válaszol az asszony.

– És hogy bizonyította, hogy maguk cigányok? Ránézésre? – forszírozom tovább. – Gondolom a nevünkből. Kérdezték az anyja nevét, és az apjáét is. A Lakatossal nem sok esélyem volt.-mondja. – De nem én vagyok az egyetlen, aki így járt.

Értem én a szándékot: baj van velük, sokkal könnyebb produkálni a jól szocializálttal, aki nem cigány. Csak a merészséget nem értem. Vagy egészen biztos volt benne, hogy „ezek” nem szólnak vissza? És abban is, hogy nem lesz, aki szót emel értük? És hol a vallásos érzület? Ő volt ezen az állásponton, csak gyáván a főnöke mögé bújt, vagy csakugyan elhangzott a felsőbb egyházi vezetőktől is ilyen mondat?

Vagy a segítségnyújtás és az oktatáson átvezető jövőépítés az két külön dolog? Vagy az egyház ilyen biztos az érinthetetlenségében?

Nemrég hallhattam, mint már írtam, az általam nagyra becsült Böjte atyát. „Változtassuk Tündérkertté a Kárpát medencét!”- mondja, hirdeti, remélve, mozgalom lesz belőle….

Azt hiszem, messze vagyunk ettől. Bár közelebb lennénk, ha legalább tudnánk, az építők szerint kinek van helye benne, és kinek nincs. És persze azt is meg kellene mondaniuk, mi legyen azokkal, akik szerintük oda nem férnek be.

Facebook Comments