750. A pillanatnyi sikerek csapdája

750. A pillanatnyi sikerek csapdája

750. A pillanatnyi sikerek csapdája

Sokszor mondják nekem, hogy pesszimista vagyok, meg kiégett, vagy irigy, mert nem hiszem el mások gyors eredményeit, amit az integrációban felmutatnak. De ez egyáltalán nem így van….csupán ennyi év után jól látom a csapdákat, meg azt is, mennyire nem mindegy a probléma mélysége, és ezért nehezen hiszem, hogy valaki egy-két év alatt már megfordít sorsokat, tudva a biztos megoldást. Mert ha ez igaz lenne, már nem itt tartanánk. Nem romlana a helyzet, hanem javulna.

Sokat megértek persze, mikor kibontakozik, miért olyan fontos másoknak a sikerkommunikáció. Azért, mert ezek mögött érdekek húzódnak, “indikátorkényszer”, ahogy a múltkor írtam. És még azt sem mondhatjuk, hogy ez bűnös dolog, hiszen támogatásra van szükség a munka folytatásához, ahhoz meg eredményt kell produkálni, legalább a kommunikáció szintjén ahhoz, hogy a pénzügyi forrás ne apadjon el. 

Szóval, nehéz dió ez, ha elmondjuk, mennyire küzdelmes és bizonytalan az egész, ha beszámolunk arról, hogy nem sikerül valami úgy, ahogy elterveztük, rögtön ránk sütik a sikertelenséget, és jön a “bezzeg más” vonal. Ha meg nem beszélünk a kudarcokról, saját magunkat húzzuk bele a hazugságba, később egyre több ellentmondásra derül fény, és ebből nehéz kimenekülni úgy, hogy tisztességesek maradjunk.

A héten beszélgettem valakivel. Lelkes, elkötelezett, láthatóan nagyon hisz abban, hogy a módszer, amit alkalmaz, megoldást ad. Büszkén meséli, hogy neki már olyan kapcsolata van a gyerekekkel, hogy tanácsot kérnek tőle…és az iskola is szól neki, ha valakivel gond van, ő beszél vele, és utána nincs baj. Sőt, ami a legfontosabb, a gyerekeknek már vannak céljaik, továbbtanulásról beszélnek, és mindez pontosan mutatja, mennyire sikeres a módszer, és megoldja a problémákat, motivációt ad, ami ugye nagyon hiányzik. Szóval, tuti a siker.

Csendben hallgattam, és a végén mondtam neki, én húsz éve csinálom még csak, de én nem vagyok ennyire biztos, hogy ennyire tudok hatni, nem vagyok ennyire optimista. Kérdeztem, ő mióta dolgozik ebben? “Három éve.”- válaszolt mosolyogva. 

Persze megpróbáljuk, vele is, hátha megvan a “csodafegyver”. De megéltem már párat, amiről ugyanezt kommunikálták, aztán eltűnt, sőt, azt kell mondanom, az én tapasztalatom az, hogy nincs ilyen. Önmagában már egyetlen pedagógiai módszer, egyetlen tevékenység sem oldja meg azt az iszonyúan bonyolult problémát, amiben a generációs szegénységben élő, zömében roma gyerekek vannak. 

Mert a környezet, amiben élnek, mindig új, és mindig károsabb hatásokkal befolyásolja őket. Akkor is, ha akarnak. Akkor is, ha támogatjuk őket. Akkor sem lehetünk biztosak a sikerben.

Persze kérdés, mit tartunk sikernek? Számomra az, ha úgy épül be, hogy önállóan működik, nélkülünk, vagyis külső segítség nélkül képes más irányt venni egy egy gyereksors, ami egyébként elrendeltetett. Arra, hogy azt ismételje, amit a szülei, nagyszülei megélnek. 

Ez pedig nem három év…nem is öt. Hanem egy generáció felnövekedése, vagyis minimum húsz.

Addig én csak azt mondom, a mi fejlesztésünkről, hogy próbáljuk, tudatosan tervezve, tanulva, mérve az eredményeket, és vannak, amik ígéretesen alakulnak, de még a húsz éves stratégiánk kicsit több, mint felénél tartunk…ezért ez nem elég idő a biztos siker kommunikálásához. 

Ebben a tanulásban nagyon fontos elem, hogy értelmezzünk helyzeteket, okokat, hogy értsük, az egyiknél miért sikerül valami, a másiknál meg miért nem. Még akkor is, ha ugyanaz a nyomorúság veszi körül őket. Még akkor is, ha ugyanannyi támogatást kap tőlünk.

A lányt pl. kínkeservesen nyomtuk el két éve az érettségiig. Korrepetálások és pótvizsgák váltogatták egymást, nyáron is. Nagyon lassan, de haladtunk. Az utolsó vizsga előtt domborodó pocakkal jött be, teljesen kiakadtunk, mert ez úgy jött, mint derült égből a villámcsapás. Ő csak mosolygott, hogy jól van az így… Aztán meglett az érettségi, ő meg megszült. Gondoltam, ennyi volt. Az lesz vele is, mint mással, akit végig segítettünk, aztán maradt az anyja által mintaként adott úton. Munka nélkül, főállású anyaságban. Az alig moccantható női szerepben. 

De a héten bejött. Hogy tanulna tovább, a szakmait is le akarja tenni. Az anyja segít a gyerekkel, ő meg kéri, segítsünk mi, bérlettel, meg biztatással, segítséggel, mint eddig. Mert tudja, nem hagyhatja abba. ha már eddig eljutott, szeretné befejezni. Elindul hát, kis szünet után. Persze, hogy segítjük.

A másik azonban kicsúszik a kezünkből, minden munkánk ellenére. Már általánosban úgy húztuk vissza a magántanulóvá válástól, azóta segítjük, mentoráljuk, korrepetáljuk. Nagyon nehezen tudtuk benntartani az iskolarendszerben. De sikerült, elindult a középiskolában is. Szakmát tanult, ő választotta, a karantén alatt azonban lemaradt. A nyári gyakorlatról pedig már le is morzsolódott. Mást akar választani, mondja, de nem érezzük már benne az akaratot a tanulásra. 

Ugyanaz a közeg, nagyon hasonló sorsok. Az egyik úgy tűnik, működni fog, a másikról egyre biztosabban látszik, hogy nem.

És van még annyi ilyen. A nyolc évig velem munkatársként dolgozó, akit kulcsembernek tekintettem, ebben a pozícióban dolgozott, és a nyolcadik év végén vesztettem el. Mikor már középiskolába járt, és annyit változott, hogy biztos munkája, pozíciója, karrierje lehetett volna. Mindent hátrahagyott, és visszatért oda, mindenben, ahol először találkoztunk. 

Ki kell heverni lelkileg azokat az eseteket, mikor megbíztunk valakiben és meglopott, mikor azt hittük, támogat minket, és aztán kiderül, szó sincs róla, mert ott árt, ahol tud, mikor felismerjük a színjátékot, és megtaláljuk alatta a bűn legaljasabb bugyrait, mikor tehetetlenül kell végignéznünk, mi történik gyerekekkel, mert nem bírunk eleget hatni…

Szóval, nagyon sok kudarcot kell megélni, és elismerni, hogy az ember reálisan tudja megítélni ezt az egészet. És ezt csak a napi munkában lehet, velük, egyéni sorsokban keresve az általános elemeket, elemezve, sokat gondolkodva, tipródva. Csak a terepen.

Persze ez nem jelenti azt, hogy nálunk minden kudarcos. Sok örömünk, sikerünk is van. De a kudarcok tartanak minket a földön. Nem hagyják, hogy elszálljunk, és azt higgyük, kommunikáljuk, hogy ennyi az egész. Mint sokan vélik azt, elég, ha megmondjuk nekik, hogy kellene jól, és majd ők úgy tesznek. És minden jó lesz. Felvillan valami, és azt hiszik, működik. Csalóka sikerek hamis fényei.

Hát nem. Mindig mondom, ha ennyi lenne, már megoldódott volna. Mégis, mindig akad, aki egy-két év után állítja, neki sikerül. Megvan a módszere. A tuti. 

A módszer szerintem egy komplex beavatkozás, amiben próbáljuk megnehezíteni, ami rossz, és megkönnyíteni, ami jó irányba visz. Amiben fontos az ő döntésük. Mindez közösségfejlesztésbe ágyazva.

A hitelesség szerintem a kudarcok elismerése, és a tenni akarás szilárd üzenete. 

Így próbáljuk ezt mi, civil szervezetként. Egy olyan rendszerben, ami közben minket is terelni akar, a működési feltételek szűkítésével. 

De olyan jó, hogy nekünk nem kell sosem azt mondani, hogy minden sikerül. Hogy el lehet mondani,  baromi nehéz, de örömteli is ez a munka. 

Olyan jó, hogy nekünk lehet őszintének lenni.