Hónap: 2024 február

Amikor megkezdtük ezt a munkát, még megvolt a fogalom is, és korábbról is voltak megtapasztalásaim arról, hogy része ez az emberekkel foglalkozó munkaterületek szakmaiságának.  Kutakodom egy ideje, hogy mikor tűnt el…. de nem tudom pontosan belőni. Tény, hogy ma már nyomokban sem látni, nemcsak a napi munkában nem találkozunk vele, de magával a szakkifejezéssel se nagyon. De vannak helyette történések. Tragikus esetek, melyek kihangosodnak (vannak persze, amelyek nem, vagy csak később), akkor pedig többnyire az érintettek személyes felelőssége körébe soroltatik a dolog, és ezzel el is van intézve. Minden lenyugszik, és minden marad a régiben. Aztán jönnek újra és újra az esetek. Számomra ezek azt jelzik, hogy az ügyszempontú megközelítés erősödik, az okokat pedig senki sem firtatja, merthogy abban már tetten érhető más is. És tulajdonképpen minden mindegy, a lényeg, hogy mindig a "célcsoport" a hibás. Mintha az intézményrendszernek feladata sem lenne a változások generálása, menedzselése.  A feladat pedig kimerül abban, hogy a rendszer létezik. Az, hogy a funkcióját mennyire tölti be, nem lényeges. Hiszen az a döntéshozók szerint, és sokszor úgy tűnik, a benne dolgozók szerint is betölti, csak ott vannak azok, akikkel csak a baj van, mert munkát adnak a rendszernek.

Tovább olvasom

Hogy mi az, ami érzelmileg legmegterhelőbb ebben a munkában? Számomra a gyerekek helyzete, élete, traumái…a megrendíthetetlen nyomorúság. És nemcsak számomra, azt hiszem, hanem a kollégáim számára is. Hiszen reggelente, a napindító megbeszéléseken, az előző napi tapasztalatokról beszámolva, mindig megtapasztalom ezt. És bármennyire igyekszünk, hogy pozitívan, mosolyogva kezdjünk a napnak, vannak történetek, amelyek ezt nem engedik. Ilyenkor külön erő kell ahhoz, hogy túllendüljünk a dolgon, és nekifogjunk a napnak. Sokszor nem is kell történet…csak egy-egy mondat, elszólás, ami mögött nekünk ott van maga a problémahalmaz, annak összes hatásával. Lehet, más túl is lépne rajta, de mi nem tudunk. Mert a mondatok mögé látunk. Ilyenkor mindig arra gondolok, mekkora szakadék van a társadalomban. Hogy jobban érthető legyen, írok egy példát. A sárga tus, amit használunk a suliban, valamilyen ok miatt egy idő után megbüdösödik. A minősége marad, csak büdös. Mindig mondjuk a gyerekeknek is, hogy ne lepődjenek meg, ez van, nem tudunk vele mit kezdeni. Az egyik kollégám meséli, hogy megszagolta egy tanítványunk, és megállapította: olyan szaga van, mint a döglött patkánynak.  Én nem tudom, milyen szaga lehet egy döglött patkánynak, és szerintem sokan szintén nem tudják. De ő tudja. Mert találkozik a helyzettel. Másik kollégám hozzáteszi, hogy nála pedig az egyik gyerek, aki szintén megszagolta, azt mondta, a szaga olyan, mint egy osztálytársának. Nem viccből mondta, nem is nevetett rajta senki, csak bólogattak. Hogy tényleg olyan. 

Tovább olvasom

Sokszor írok ennek a munkának a nehézségeiről, és arról is, mekkora kihívás ebben dolgozni. Inspiráló kihívás, hiszen az ember mindig keresi a hatékonyabb megoldásokat, ugyanakkor erős tükörtartás is, hiszen a kudarcok itt mindig kódolva vannak. Ami talán könnyebbség, hogy egy idő után kezdtek mintázatok előbukkanni, amiben aztán a kiszámítható reakciók megerősítést adtak nekem: lám csak, kezded érteni a problémákat.  Ez a megértés nálam erősen párosult egy önfejlesztéssel, mert nemcsak maga a probléma fedte fel újabb és újabb rétegeit, hanem én magam is egyre több változást éltem meg önmagamban. Le tudtam vetkőzni azt a fajta romantikus elköteleződést, ami az elején engem is megérintett, és aminek a csapdájába sokan beleesnek, ahogy látom. Ez kifele él csak, másoknak szól, egy olyan szerep csupán, amiben nincs sem igazi tudás, sem hitelesség (de önbizalom jóval több, mint pl. bennem.) Az én elköteleződésem a folyamatok megértésén alapul, nekem ez a legfontosabb, ez motivál, a viszonyulások értelmezése és a megoldáskeresésben megalapozódó állandó kétkedés. Míg előbbi mindig a pozitívumokról szól, hiszen így felel meg az áhított képnek, az utóbbiban lehet a negatív dolgokról, a kudarcokról is beszélni. Az előbbihez nem szükséges alázat, az utóbbinál létfeltétel. Az előbbinél csak időszakos kilépés van a komfortzónából, ez utóbbi állandó jelenlétet jelent.

Tovább olvasom

Huszonöt év után sem tudok betelni azzal, ahogy a társadalmi leszakadás jelenségeinek értelmezésével mindig újabb és újabb összefüggéseket találok. Ezek egy része a terepi munkából jön, olyan, ami a szakirodalomból nem tanulható, más része pedig épp egy-egy szakirodalmi fogalom kapcsán ad olyan szempontot, ami alapján felfedezek egy új összefüggést. Szóval, mindig jön valami, amit átszűrök az eddigi tapasztalatokon, és utána még  jobban értem ezt az egészet.  Most pl. az érdekek kapcsán kezdtem el gondolkodni. Mert olyan gyakran hallani: a gyerek érdeke, a családok érdeke, a nemzet érdeke, a döntéshozók érdeke, stb.  Bár így felsorolva olyan, mintha mind egy irányba mutatna, a valóságban azonban inkább ellentmondásokat látni, és nem ideális egységességet.  Vajon miért nem? Mi befolyásolja, alakítja, deformálja? Talán az, hogy az érdekek a belső és külső hatásokban formálódnak… és ez a társadalmi leszakadás szempontjából fontos kérdéseket vet fel.  A generációs szegénységben élő családok érdekeit a saját életstratégiájuk határozza meg,  és ennek sok ütközési pontja van az intézményrendszerben megfogalmazódó, ott által elvárt érdekekkel, amit persze a szakpolitika/politikai érdekei határoznak meg. Miért feszül vajon ekkora ellentmondás ebben az egészben?

Tovább olvasom