Amikor megkezdtük ezt a munkát, még megvolt a fogalom is, és korábbról is voltak megtapasztalásaim arról, hogy része ez az emberekkel foglalkozó munkaterületek szakmaiságának.
Kutakodom egy ideje, hogy mikor tűnt el…. de nem tudom pontosan belőni. Tény, hogy ma már nyomokban sem látni, nemcsak a napi munkában nem találkozunk vele, de magával a szakkifejezéssel se nagyon.
De vannak helyette történések. Tragikus esetek, melyek kihangosodnak (vannak persze, amelyek nem, vagy csak később), akkor pedig többnyire az érintettek személyes felelőssége körébe soroltatik a dolog, és ezzel el is van intézve. Minden lenyugszik, és minden marad a régiben.
Aztán jönnek újra és újra az esetek. Számomra ezek azt jelzik, hogy az ügyszempontú megközelítés erősödik, az okokat pedig senki sem firtatja, merthogy abban már tetten érhető más is. És tulajdonképpen minden mindegy, a lényeg, hogy mindig a “célcsoport” a hibás. Mintha az intézményrendszernek feladata sem lenne a változások generálása, menedzselése.
A feladat pedig kimerül abban, hogy a rendszer létezik. Az, hogy a funkcióját mennyire tölti be, nem lényeges. Hiszen az a döntéshozók szerint, és sokszor úgy tűnik, a benne dolgozók szerint is betölti, csak ott vannak azok, akikkel csak a baj van, mert munkát adnak a rendszernek. Pl. betegek, és akkor lesz szükségük orvosi ellátásra, mikor nem kellene, és pont ott, ahol nem érhető el az adott rendelés. No meg motiválatlanok, meg egyébként is azok generációk óta – fogalmazzák meg a magukat felmentő érveket a szociális munkát végzők. Nincs mit csinálni, úgysem változik semmi, vannak “ezek”, meg vagyunk mi, ez van és kész.
Miért is csodálkozunk a titokban megszült és meghalt csecsemők tragédiáján? A folyamatosan kibukkanó egyházon belüli, vagy kívüli, a gyermekotthonokból vagy máshonnan kiderülő szexuális abúzusokon? Az iskolai agresszión, amit nem sikerül megfékeznie az iskolarendőröknek? Mind kódolva van már rég ebben a rendszerben.
Nincs mit csodálkozni ott, ahol nincs elég szakember, ahol nem törődnek a folyamatos megterheléssel, a fokozott kiégésfaktorokkal, ahol a büntető szellem erősebb, mint a segítő, és ahol olyan attitűd épül ki, amiben jobb félrenézni, jobb kussolni, és mindenképp ajánlatos a döntéshozókkal baráti kapcsolatban levők érinthetetlenségét szem előtt tartani.
Elképesztő folyamatok ezek, az ember elkeseredetten nézi…
A legszomorúbb számomra a rendszerben dolgozók egyre gyakrabban megtapasztalható, mindent feladó viszonyulása. De azt is megértettem már, hogy nem is lehetnek mások. Hogyan tudna a leszakadó térségekben dolgozó védőnő, vagy családsegítő prevenciós munkát végezni? A folyamatos személycserék, helyettesítések is gátja ennek, el sem jutnak odáig, hogy megismerjék egy település problématérképét. Ja, és egyébként is, pontosan meg van határozva, mi a feladatuk. Másra nem futja sem az időből, sem az energiából. Arra sem, hogy konzultáljanak egymással a családokkal foglalkozók… pedig nagyon gyakran ugyanazokról a családokról van szó az óvodában, iskolában, családsegítőnél, védőnőnél, háziorvosnál, sokszor még a rendőrségen is. Ugyanazoknak a családnak az újra ismétlődő ügyei adnak feladatot mindannyiuknak, melyekről már most látni, hogy a következő generáció is ugyanígy foglalkoztatja majd őket, vagy utódaikat a problémáival.
De senki sem törődik azzal, hogy a hatások puzzle-darabkáit összeillessze, és esetleg megpróbáljon valamit, amit prevenciónak hívnak, hogy ne történhessen meg az ügy, újra és újra.
És akkor még csak azokról a családokról beszéltem, akik a problémáikkal már benne vannak az intézményrendszer látókörében. Ahol védelembe vett gyermekek vannak.
De mi a helyzet azokkal, akik még nem jutottak idáig, de a negatív tendenciák már előrevetítik a helyzetet? Nos, semmi. A rendszer ingerküszöbét akkor érik el, ha az események már nem tarthatók “csendben”, ha kihangosodik, ha a jelzésnek nyoma van.
Mostanában gyakran van olyan érzésünk, hogy minden együttműködési szándékunk ellenére visszalépés van. Mi, a terepi munkánkkal jobban be vagyunk ágyazódva a családok életébe, több információval is bírunk, képesek vagyunk prevenciós munkát is végezni, és a kockázatokat is jobban látjuk. Sokszor találunk olyan eseteket, mikor félreértenek valamit a szülők, vagy egyszerűen két intézmény közötti “kivárásban” sikkad el a dolog, és mi rettegünk egész hétvégén, hogy nem történik-e tragédia. Hétfőn aztán érdeklődünk, túléltük, fellélegzünk, jelezzük a bajt, és nem történik semmi. Jelezzük újra, a kockázattal együtt, de mintha csak minket érdekelne a dolog. Nem mozdul semmi.
Ha pedig végül elindul valami, úgy tűnik, ránk haragszanak, ahelyett, hogy örülnének, megelőztünk egy tragédiát. Amit aztán nekik kellene tisztázni…. Nem dramatizáljuk túl, ennyi év tapasztalatából már reálisan meg tudjuk ítélni, mekkora a kockázat. Hogy aztán az a baj, hogy munkát adtunk, vagy úgy érzik, hogy beavatkozunk a hatáskörükbe, nem tudom.
Régen sokat kellett annak a tisztázásért harcolnunk, hogy elfogadják, mi is a jelzőrendszer része vagyunk, de aztán valahogy elsimultak az ellentétek, és tudtunk összehangoltan dolgozni. Most viszont nagyon sokszor kell jelezni, kérni, telefonálni, mozgatni a szálakat. Többet, mint eddig. Mi lehet az oka? A kiégés? A folyamatosan növekvő problémák, a romló statisztika? A rájuk nehezedő, nem teljesíthető elvárások? Annak az elfogadása, hogy úgysincs mit tenni? Vagy a szakemberképzéssel van baj?
A családok adnak több feladatot? Hiszen ugyanazok a mintázatok jelennek meg az új generációkban, ugyanazoknak vannak ugyanolyan típusú problémái. Pont ezek az azonosságok kiáltanak a prevencióért.
Újratervezni a gyermekvédelmet… nagy kihívás. Vajon a tervezők látják-e a terepen dolgozók problémáit? Megkérdezi-e őket valaki, hogy ők hogy látják? Megkérdezik-e úgy a családsegítőket, védőnőket, és más szakembereket, hogy meg is merjék mondani? Nem hiszem.
Nekem az az érzésem, a rendszert kellene újratervezni. Az egészet.