Érdekes kérdést kaptam a minap az egyik riportban. Arról kérdeztek, szerintem mennyire sikerült hatni a munkámmal? Érzésem szerint nem annyira az eredmények voltak ebben a kérdésben a fontosak, hanem az, vajon hagyunk-e valamilyen nyomot a működésünkkel? Valamit, ami változást hozhat... Bár lehet, ezt azért értelmeztem így, mert 63 évesen már az embernek lassan ezzel is számot kell vetnie.
Egy ilyen segítő, esélyteremtő civil szervezet működése egyébként is érdekes. Mert ugye azért dolgozunk, hogy ne legyen ránk szükség. Furcsa ezt így kimondani, de azt hiszem, fontos így is látni. A célok tisztán látásában mindenképp meghatározó. Hiszen nem azért dolgozunk, hogy állásunk legyen, hanem azért, hogy a társadalmi leszakadást mérsékeljük. És ha ezt sikeresen csináljuk, akkor az lesz a vége, hogy nem lesz szükség a munkánkra.
Szóval, az igazi motivációnak annak kell lennie, hogy a végén felszámoljuk magunkat. Abszurdnak tűnik, de a hatékonyság mérésében ez egy meghatározó attitűdöt feltételez. És jó is lenne így, ha csak és kizárólag a mi munkánktól, befektetett energiánktól függene, mennyire vagyunk képesek eredményesek lenni ebben a küzdelemben.
Furcsa ez. Miközben egyre nagyobb indulat feszül a vendégmunkások körül, és sokan felvetik a hazai foglalkoztatás gondjait is, pl. a nyugatra vándorló hazai munkaerő, vagy a közmunkaprogramban vegetáló emberek kérdését, az embernek az az érzése, mintha nem ismernék fel: egy folyamat vezetett idáig.
A folyamat pedig nem most kezdődött, voltak benne kezeletlen helyzetek generációk óta, aztán tevődtek rá újabbak, rossz döntésekkel, és most, mikor az egész problémát már valamelyik szegmensében mindenki érzi, sokan most kezdenek el gondolkodni a helyzeten.
Persze nem mindenki, van, aki még most is kényszeresen bizonygatja, hogy teljes körű a foglalkoztatás, tömegesen jönnek vissza az átmenetileg külföldre költözött családok, vagy, hogy a szakképzés is tökéletesen betölti a funkcióját. A külföldi munkaerő pedig csak azért kell, mert ekkora gazdasági fejlődést, amiben ma vagyunk, ezt a tempót nem lehet már másképp áthidalni, még, ha a kormány dolgozik is rajta, de átmenetileg nincs jobb megoldás.
A karácsony kiemelten fontos az Igazgyöngy életében. Ilyenkor érjük el a legtöbb családot, és ilyenkor a legerősebb az odafordulás az alapítvány felé. Ebben az időszakban kapjuk a legtöbb meghívást, ekkor akar jönni a legtöbb látogató, és ilyenkor fut be a legtöbb kérés is a családoktól.
Mert mindenki szeretné, ha a karácsony üzenetéhez kapcsolódhatna. Akár támogatóként, akár támogatottként. Mi pedig igyekszünk betölteni a közvetítő szerepét, úgy, hogy az elveinket megtartsuk, de mindenki jó érzéssel legyen benne a folyamatban, lehetőleg még mi is.
Közben próbálunk hatni az adományozási kultúrára, megértetni pl. hogy a karácsony nem a használt ruhaadományok időszaka, hogy ne írják felül a mi ajánlásainkat, mert nekünk van terepismeretünk, vagy, hogy muszáj tartani a határidőket, mert a karácsony mögött óriási logisztika van, és nem bírunk az utolsó pillanatos ajándékokkal.
Igazából már elengedtem, amennyire lehetett, a roma kérdést… Azt, amiben dolgozom, évek óta a generációs szegénység szempontjából értelmezem, és igyekszem minden olyan elemet, ami etnicizálja a társadalmi leszakadást, elkerülni.
Egyrészt a magam védelmében, mert túl sok támadást éltem meg e miatt, és igazából nem cigányként nem is érzem hitelesnek magam ebben a kérdésben. Másrészt úgy érzem, az ügy-képviselet is könnyebb így, ha nem terhelem meg azzal, ami számunkra sosem volt kérdés: hogy a támogatottjaink közül cigány-e valaki vagy sem.
Amikor elkezdtem, még hittem, hogy dolgom van ezzel, de már rég nem érzem feladatomnak keresgélni a roma identitásmorzsákat a nyomorúságban. De feladatomnak érzem azoknak a szocializációs mintáknak a megtörését, amiből nem épülhetnek fel másfajta életstratégiák, olyanok, amelyek más jövőképet adnak a gyerekeknek. Ami csak ismétli a sorsokat, generációkon át.
