A karácsony kiemelten fontos az Igazgyöngy életében. Ilyenkor érjük el a legtöbb családot, és ilyenkor a legerősebb az odafordulás az alapítvány felé. Ebben az időszakban kapjuk a legtöbb meghívást, ekkor akar jönni a legtöbb látogató, és ilyenkor fut be a legtöbb kérés is a családoktól.
Mert mindenki szeretné, ha a karácsony üzenetéhez kapcsolódhatna. Akár támogatóként, akár támogatottként. Mi pedig igyekszünk betölteni a közvetítő szerepét, úgy, hogy az elveinket megtartsuk, de mindenki jó érzéssel legyen benne a folyamatban, lehetőleg még mi is.
Közben próbálunk hatni az adományozási kultúrára, megértetni pl. hogy a karácsony nem a használt ruhaadományok időszaka, hogy ne írják felül a mi ajánlásainkat, mert nekünk van terepismeretünk, vagy, hogy muszáj tartani a határidőket, mert a karácsony mögött óriási logisztika van, és nem bírunk az utolsó pillanatos ajándékokkal.
Próbálunk hatni a másik oldalra, az elfogadás kultúrájának építésével, amiben fontos, hogy mindenhol helyileg védhető szempontok szerint alakítsuk a támogatottak listáját, mert bizony, amit nem éreznek igazságosnak, abból az ünnep üzenetét erősen amortizáló konfliktusok lesznek.
Sokan nem értik ezt, hogy mekkora munka egységes szempontokat teremteni, településenként mindenképp, mert ahol valaki kap, a másik meg nem, vagy valaki többet kap, a másikhoz viszonyítva, ott az indulatok könnyen elszabadulnak. Mert vannak, akik a nyomorúságban azt a túlélési stratégiát építik, hogy karácsonykor az internet segítségével mindenhol bepróbálkoznak, és mivel a segítők nem tudnak egymásról, több adományt szereznek így, akár sokszorosát is annak, mint amit a szomszéd, vagy egy másik rászoruló család kaphat. Ez pedig nem azt erősíti, amit mi szeretnénk. Nem az inklúziót építi, és nem is a tanulásra, munkára sarkall….hanem az adományszerzésre.
Mi még arra is vigyáznánk, hogy ahol más segítő szervezet dolgozik, annak a „területén” mi ne adományozzunk, mert nem ismerjük a másik munkáját, szempontjait, módszereit, és ebben könnyen rombolódnak a nehezen kialakított keretek. Ez sokakat nem zavar, de minket igen, mert az adományozás lehetőségével próbálunk befolyásolni is viszonyulásokat, ráadásul közösségi megerősítéssel. Pl. előfordult (volt már rá példa, több is), hogy valaki visszaélt a közösség bizalmával, ezért közösen úgy döntöttünk, hogy amíg nem változik a helyzet, addig nem számíthat tőlünk segítségre. De mástól kérve megkapta azt, és röhögött rajtunk: na ugye, ő így is boldogul. A közösség pedig azt érzi, hiába próbálunk mi egységes etikai elvek szerint elhatárolódni valamitől, lám, más meg erősíti azt, hiszen támogatja.
És nem jó ez nekünk, segítő szervezetnek sem, mert az ilyenkor felbukkanó másik támogató nem ismeri a család problémájának beágyazódását, és gyakran a legrosszabb viszonyulásokat támogatja, aláásva a munkánkat, magát a „bezzeg” kategóriába emeli, és rombolja a nehezen kialakított közösségi bizalmat. Vagy, van olyan is, aki egyszerűen „utasít” minket, hogy hova, mit adjunk, mert ő szerinte jobban tudja, kinek, mi kell, mint mi, akik évek óta próbáljuk a család életstratégáját másfele elmozdítani.
Mindennek kellene, hogy legyen, egy íratlan etikai kódexe, amit éreznie és alkalmaznia kellene mindenkinek, de ez rég nincs már meg nálunk. Nemcsak ezen a területen, hanem sehol sem. Az ok pedig megint csak az ego, mert ezekben nem az egyébként működtethető együttműködés a cél, hanem a másik kárára történő pillanatnyi érzelmi haszonszerzés, amiben a „te jobb vagy a másiknál” érzés adja a kielégülést. Ez karácsonykor mindig felerősödik, és nehéz összehangolni azzal az évközben is végzett fejlesztő munkával, amiben igyekszünk következetes kereteket tartani.
Aztán ott van az egészben egy bizalomhiány is a támogatók részéről, egyre nagyobb az igény a személyes kapcsolódásra, a konkrét gyerek megajándékozására, amiben persze igyekszünk partner lenni, de ezzel a kihívással még nem tudtunk megfelelően megbirkózni, pedig próbálkozunk. Mert a konkrét kívánság-teljesítés megszervezése nem egyszerű. Az adományozó szeretné ezt, ami logikus, hiszen még nagyobb az élmény, ha tudja, a gyerek azt kapta, amire vágyott, ráadásul nem kell keresgélni, pontosan tudja, mit kell megvásárolnia és eljuttatnia. De ezt valahogy elfogadható anyagi mederben is kell tartani, a gyerekek pénzügyi fogalmai hiányosak, nem tudják, mi, mennyibe kerül, így ezt muszáj kontrollálni valahogy.
Korábban listát írtunk: baba (5 ezer forintig), vagy távirányításos autó (ugyanekkora értékben), stb. De sokan ezt személytelennek gondolták, így próbáltuk a játékot ábrázoló képek internetről történő kinyomtatásával konkretizálni a dolgot, és ezeket a kéréseket továbbítani az adományozónak, linkekkel együtt. De így is szűk sávon mozognak a kívánságok, amit nehezen értenek azok, akik nem ismerik közelről az elszegényedés következményeit.
Persze talán menne, ha nem több száz gyerekről lenne szó, akiket szűk határidőn belül kellene kifaggatni arról, mit szeretne, és hosszú időt tudnánk szánni, egyenként mutogatva nekik az internetes kínálatot, hogy dönthessen. De erre nincs elég idő, ember. A játékokat ábrázoló képecskéket nézegetve is nehezen tudnak dönteni, többnyire egymás után ugyanazt kérik, és hiába a nagyobb lista, marad a néhány típusú játék.
Ha pedig kép nélkül kérdezzük, akkor nincs válasz. Akkor lesz, ha elkezdünk mi ajánlatokat tenni, mire valamire rábólint. Igen, a baba. Vagy: igen, a foci az jó lesz.
Aki azt hiszi, ez egyszerű, téved. Mert ők nem abba a csoportba tartoznak, akik képesek sok időt tölteni az interneten történő böngészésben, nem járnak a szüleikkel játékboltokba, ahol láthatnak sokféle típusú játékot. A környezetükben kevés a játék, és ami van, a lakhatási szegénységben az is gyorsan leamortizálódik.
És ugyanúgy, ahogy nem tudnak szakmákat sem felsorolni, és túl sok ételféleséget sem, ugyanúgy nem tudnak játékféleségeket sem. Pontosan látjuk ezt pl. a tanodánk esetében, ahol a társasjátékpedagógia hatását abban is tudjuk mérni, hogy karácsonyra voltak konkrét társast kérő gyerekeink. Mert ők ismerik a tanodából ezeket a játékokat, ezért itt kértek ilyet, de a többi településről egyetlen ilyen kérés sem érkezett.
Vágyakozni pedig akkor tudunk, ha tudjuk, mit szeretnénk. Ha nem tudjuk, akkor marad a „mit szeretnél karácsonyra?” –kérdésre a hallgatás. És nem azért, mert nem szeretne valamit, hanem mert nem tudja, mit lehetne kérni… ami nem okostelefon, tablet, mert az túl drága egy cipősdoboz ajándékhoz.
Persze közben értjük a másik oldal szándékát. Aki úgy szeretne örömöt szerezni, mint ahogy megtapasztalja a környezetében. Ahol van vágyakozás, tudás és esély is minderre.
De itt nincs. Ez nem az a világ. Ám az öröm, az izgalom, a cipősdoboz adományoknál itt is megvan. És mi továbbra is azt látjuk, ha a dobozban, aminek az infláció miatt az értékét most 6-8 ezer Ft-ban határoztuk meg, van egy korhoz és nem szerinti érdeklődéshez kapcsolódó játék, és némi apróbb dolog, édesség, írószer, kifestő, a nagyobbaknak pipereholni, vagy bármi más, azzal elérjük azt az örömöt, amit mindannyian szeretnénk. Mert a szeretettel összeállított csomag, még, ha egy ismeretlen adományozótól érkezik is, személyessé válik. Ott, amikor megkapja, kibontja, és érzi a másik ember odafordulását, kedvességét, szeretetét.
A karácsonyt minden gyerek nagyon várja az Igazgyöngy kapcsolatrendszerében. Köszönet mindenkinek, aki segít abban, hogy elvihessük a karácsonyt. Mindenhova.