Igazából már elengedtem, amennyire lehetett, a roma kérdést… Azt, amiben dolgozom, évek óta a generációs szegénység szempontjából értelmezem, és igyekszem minden olyan elemet, ami etnicizálja a társadalmi leszakadást, elkerülni.
Egyrészt a magam védelmében, mert túl sok támadást éltem meg e miatt, és igazából nem cigányként nem is érzem hitelesnek magam ebben a kérdésben. Másrészt úgy érzem, az ügy-képviselet is könnyebb így, ha nem terhelem meg azzal, ami számunkra sosem volt kérdés: hogy a támogatottjaink közül cigány-e valaki vagy sem.
Amikor elkezdtem, még hittem, hogy dolgom van ezzel, de már rég nem érzem feladatomnak keresgélni a roma identitásmorzsákat a nyomorúságban. De feladatomnak érzem azoknak a szocializációs mintáknak a megtörését, amiből nem épülhetnek fel másfajta életstratégiák, olyanok, amelyek más jövőképet adnak a gyerekeknek. Ami csak ismétli a sorsokat, generációkon át.
Persze nem tagadom sosem, hogy a generációs szegénységben élők nagy része roma. Továbbra is harcolok pl. a szegregált oktatás ellen, noha abban sem tisztázott a roma kifejezés, helyette a halmozottan hátrányos helyzetű meghatározás van, mert ennek az egésznek a definiálásával sem tudott a rendszer megbirkózni. Mert az alapkérdés, hogy önbevallással tarthatja magát valaki romának, vagy mások azt mondják rá, nem megválaszolt. A mai világban bevallani nem mindig célravezető, az meg, hogy mi alapján gondolja valaki a másikról, hogy roma-e vagy sem, zsákutca. Életmód? Rasszjegyek? Egyik sem értelmezhető.
És, bár engem is ért már az a vád, hogy nem támogatom az integrációt/inklúziót, mert a problémákról is írok, nemcsak a sikerekről, mégiscsak az emberi jogok érvényesítése, az esélyegyenlőségért való küzdelem tölti ki a mindennapjaimat. Vonatkozik ez minden olyan társadalmi csoportra, ami a kirekesztés kockázatában érintett. És továbbra is azt gondolom, csak akkor tudunk változást elérni, ha szembenézünk a problémákkal, elemezzük őket, és úgy keressük a megoldásokat. Azt pedig, hogy ebben mindenki a saját érdeke szerinti szerepet vállalja, nyilván el kell fogadnom.
Megtanultam, hogy ebben sem fekete-fehérek a dolgok. Sokkal bonyolultabb ez az egész, és másképp értelmeződik a szegregátumokban dolgozva és távol attól. Másképp elméleti szinten és a gyakorlatban is. Másképp annál, akinek ez hatalmi, vagy anyagi kérdés, és másképp ott, ahol a közösségek élhetővé tételéért dolgoznak.
Ami miatt most töprengeni kezdtem újra, az a Magyar Hang múlt heti számának címlapja volt, egy Verebes Istvántól idézett mondattal: “Győzikével nem fotózkodunk”.
Amivel teljesen egyet tudok érteni. Mert bánt a jelenség, ami nem vele kezdődött, de úgy tűnik, egyre inkább eszköz lesz ez az irány is a politika színpadán. Gondolkodtam ezen, és eszembe jutott egy sok évvel ezelőtti történet, mikor valami pályázatba kerültünk be, és kellett választani egy “celebet”, egy népszerű figurát, aki képviseletet vállal nekünk, velünk… A szervezők valamelyik mulatós zenét játszó celebet javasolták, amire én határozott nemet mondtam. Gondolták nyilván, hogy nekünk az a lemegfelelőbb. Nem akartam, mert már akkor is pontosan éreztem, hogy az általa képviselt… minek is nevezzem… mondjuk így: életérzés, nem abba az irányba mutat, amiből erőt meríthetünk az inklúzióhoz.
És ez jutott most újra eszembe, a címlapot látva. Persze amikor ez történt, még álmomban sem gondoltam, hogy ez valaha egy ilyen szintre emelt érték lesz. Mert Győzike és társai ma mégiscsak emblematikus roma figurák.
Sokat írtak már a “Győzike-jelenségről”, és a népszerűsége ott is nagy, ahol egy vezető politikust fel sem ismernének. Őt viszont igen, és nagy hatása van azzal amit képvisel. Sokak számára példakép ő is azzal, amit és ahogyan mutat, és ez szerintem rányomja a bélyegét is a társadalmi csoportra. Olyan bélyeget erősít, ami nem a befogadás irányába mutat. És már nem lehet rá legyinteni… ekkora felhatalmazással meg éppen nem.
Félreértés ne essék, nem a megformált figura, vagy másoknál a zene az, amivel bajom van. Elismerem, hogy ebben rengeteg munka van, a szerepük megformálása, az előadásaik, megjelenéseik, ezeken sokat dolgoznak ők is, és azok is, akik nem kis munkával ezt tovább formálják, “eladhatóvá” teszik. Tudom, hogy ma minden erről szól, az eladhatóságról, a marketingről, a pénzről… és az érdekekről.
De az életérzés, a viszonyulás, a szerep, amit képvisel ez az irány (és tudom, sok más is, a “valóvilág” vonalán fejlődve),szóval ennek a felvállalása megerősíti azt, értékként. Hiszen a legmagasabb pozíciótól kapja meg.
Ha a romák elfogadása lenne a cél, nyilván akadna bőven fantasztikus, nemzetközi szinten is elismert zenész…. ami mellé büszkén odaállhat a legmagasabb szint is. De nyilván nem ez a cél. Akkor mi?
Megvannak még ezek a mondatok Gyöngyöspata kapcsán?: “De ha ott élnék, mégiscsak megkérdezném, hogy az hogyan van, hogy egyébként valamilyen okból a velem egy közösségben, egy faluban élő, etnikailag meghatározó népcsoport tagjai egy nagy jelentőségű összeget fognak kapni mindenfajta munkavégzés nélkül. Miközben ezért a pénzért én nem tudom hány órát, hány napot, vagy évet kell dolgozzak.”
És hogy jön ide La Fontaine-től A tücsök és a hangya? Nos, pont ennek a két viszonyulásnak az ütközése miatt. Amiben a “munka alapú társadalom” hangoztatása mellett pl. az örök bulizás életérzésének értékké emelése simán megfér egymás mellett. Azoknak a viszonyulásoknak a megerősítése, amit ők közvetítenek. Ami nyilván erősíti azt a sztereotípiát, ami ellen küzdünk sokan, jó ideje…. Mert szerintünk ez a társadalmi csoport nem ennyi. Hanem sokkal több ennél. Minél többen hiszik azt, hogy ennyi, annál távolabb kerülünk az inkluzív társadalom ideájától. És ha ez kap megerősítést kormányzati szintről, az számomra nem (sem) jót jelez.
Vagyis, ezekkel a fotókkal a hangya szerep helyett a tücsök szerep erősítése történik. Verebes István így összegzi ezt: “Nem lehet egyik fényképen Karikó Katalinnal, a másikon Kiss Grófóval pózolni, nincs az a népszerűség.”
Azt hiszem, ha La Fontaine most élne, csak kapkodná a fejét…és köteteket tölthetne meg nálunk új fabulákkal. Lenne egy “nemzeti” fabula-gyűjteményünk. Mert ehhez itt, most, mi adjuk a példákat. Mi, magyarok.
.