Érdekes kérdést kaptam a minap az egyik riportban. Arról kérdeztek, szerintem mennyire sikerült hatni a munkámmal? Érzésem szerint nem annyira az eredmények voltak ebben a kérdésben a fontosak, hanem az, vajon hagyunk-e valamilyen nyomot a működésünkkel? Valamit, ami változást hozhat… Bár lehet, ezt azért értelmeztem így, mert 63 évesen már az embernek lassan ezzel is számot kell vetnie.
Egy ilyen segítő, esélyteremtő civil szervezet működése egyébként is érdekes. Mert ugye azért dolgozunk, hogy ne legyen ránk szükség. Furcsa ezt így kimondani, de azt hiszem, fontos így is látni. A célok tisztán látásában mindenképp meghatározó. Hiszen nem azért dolgozunk, hogy állásunk legyen, hanem azért, hogy a társadalmi leszakadást mérsékeljük. És ha ezt sikeresen csináljuk, akkor az lesz a vége, hogy nem lesz szükség a munkánkra.
Szóval, az igazi motivációnak annak kell lennie, hogy a végén felszámoljuk magunkat. Abszurdnak tűnik, de a hatékonyság mérésében ez egy meghatározó attitűdöt feltételez. És jó is lenne így, ha csak és kizárólag a mi munkánktól, befektetett energiánktól függene, mennyire vagyunk képesek eredményesek lenni ebben a küzdelemben.
De a társadalmi folyamatok nem ilyenek. Nagyon bonyolult hatásrendszerben dolgozunk, rengetegi dolog befolyásolja a munkánkat, és a legtöbb nem támogatóan. Befolyásolja a rendszer működése, az, hogy milyen beavatkozási pontokkal kíván hatással lenni a szegénység problémájára (ha egyáltalán van erre szándéka), így a rendszer működését meghatározó politika, szakpolitika, külpolitika, közhangulat, gazdasági helyzet, média, stb. A problémamegoldásnak ellentmondó gazdasági és politikai érdekek között kell megtalálnunk azokat a pontokat, amelyek mentén mi is hathatunk. Ez pedig meglehetősen kevés, és folyamatosan szűkül.
Persze marad helyileg a közösségfejlesztés, és hála a támogatóknak működtetni tudjuk azt a komplex rendszert, amiben próbáljuk a hatásokat egy irányba rendezni, sőt, képesek vagyunk összedolgozni az intézményrendszerrel is, de alapvetően nem tudjuk annak a működését befolyásolni. Nem tudunk tenni, hiába szeretnénk, az oktatási szegregáció ellen, nem tudunk mást, csak elkeseredetten nézni a közmunka névleges működését, ami tovább rombolja azokat a munkavállalói kompetenciákat, amelyek eddig is a béka feneke alatt voltak. Az utóbbi években a közmunkaprogram teljesen beépítette a semmittevő látszat-munkát a túlélési stratégiák közé, és ebből kimozdítani őket szinte esélytelen.
Próbáljuk lefedni a szolgáltatáshiányokat, de ezt csak a rendszeren kívül tudjuk. Ami nyilván megoldja most a gondokat, de nem fenntartható módon. Mert ahhoz rendszerszintű, strukturális változásra lenne szükség.
Szóval, a helyi hatások biztosan megvannak, és a próbálkozások sora is, hogy a rendszert esélykiegyenlítővé tegyük, de nem tudom, ebből lesz-e valaha valós hatás. Minden esetre azt hiszem, még sokáig szükség lesz az Igazgyöngy és a hasonló szervezetek munkájára.
Persze ha sorba veszem a területeket, azért nem ilyen borús a kép. A szociális készségek fejlesztését fókuszba helyező vizuális nevelésünk hatása azt hiszem, már érezhető. A határon túli iskolákban, és itthon is. Folyamatosan kapok rajzokat, köszönőleveleket pedagógusoktól, akik használják a feladatainkat, boldogan, sikeresen… A tapasztalatom az, hogy egy oktatási módszer beépüléséhez legalább tíz év kell. Legalább tíz évig kell folyamatosan alkalmazni, mire az jó értelemben vett rutinná válik, és természetes része lesz egy szakember pedagógiai kultúrájának. És végül is itt, ahol dolgozunk, a Berettyóújfalui Tankerület iskolával ez már kilenc éve megy…
Persze, ha lehetne újra szabad tankönyvpiac, és elérhetők lennének a tananyagjaink tankönyvként is, gyorsabban menne, és nem kellene a távolabb élő pedagógusoknak “levadászni” azokat a facebook-ról, ahová rendre felteszem a feladataimat. De erre nem fog sor kerülni, mert a szemléletünk sok területen szakít a jól bevált hagyományos rajztanítással, bár illeszkedik a Nemzeti Alaptantervhez, másképp, mint a megszokott. Szabadabban, korszerűbben, a látványhűség helyett a vizuális üzenetek kódolását és dekódolását tanítja, hogy eligazodhassanak a gyerekek a megváltozott vizuális környezetben. És fókuszba helyezi a szociális készségek fejlesztését… amit mindennél fontosabbnak érzek.
A szociális területen, a közösségfejlesztésben, társadalmi vállalkozásban, tanodában vitt innovációink hatása talán a szakemberképzésben hagy némi nyomot… ebben bizakodó vagyok, hiszen mindig újabb és újabb szakmai kapcsolódások épülnek, egyik hozza a másikat. Az utóbbi időben talán csökkentek a pályázatokban szervezett “kipipálós” látogatások, és helyüket elfoglalták azok a szakmai együttgondolkodások, amiben a mi gyakorlati tapasztaltaink és az egyetemek elméleti tudása összeépülhet. Szakdolgozatok, kutatások, kurzusok, tankönyvek, konferenciák, gyakorlóhelyként működés, előadások, közös publikációk mentén erősödnek ezek tovább. Talán ma ez egy olyan rés, ahonnan nem szorulunk ki, hanem folyamatosan bővülünk.
Az ügy-képviselet terén, ahogy fentebb írtam, szakpolitikai-politikai szinten nem sikerült hatást elérni. A most regnálókról lepattanunk, az ellenzékben sem érzek ebben a problémában változást generáló erőt. A vágy, hogy egyszer talán majd lesz politikai szándék a társadalmi leszakadás, generációs szegénység problémájával szembe nézni, és elindítani végre egy ok-kezelést, továbbra is erős bennem.
Persze része az ügy-képviseletnek a közvélemény is, így érdemes megvizsgálnom az erre gyakorolt hatást is. A támogatók, követők, érdeklődők számának folyamatos növekedése azt mutatja, ebben van valami hatásunk. De hogy ez mennyire erős, meddig tart, beépült-e valami belőle, nagy kérdés. Mert itt is nyomulnak a más értékrendet követők, sok az ellenünk irányuló hatás.
Azt hiszem, és ezt sok hozzáértő megerősíti, ebben a rám eső részt leginkább annak köszönhetem, hogy nyilvánosan felvállalom ennek az egésznek az emberi oldalát, az érzelmekkel együtt. Sokat tépelődöm, kételkedem, moralizálok, néha negatív és dühös vagyok, máskor naivan optimista, befolyásolnak az események, és épp olyan vagyok, mint bárki más. E miatt talán könnyen azonosulnak velem azok, akiknek az értékrendje hasonló, és talán könnyebben elfogadják a viszonyulásom, véleményem. Ezen a vonalon aztán próbálom megértetni az okokat, amiket ebben a munkában találunk, azt a bizonyos “másik oldalt” is. No meg a világot is értelmezni, melynek zűrzavarában én magam is egyre nehezebben igazodom el.
Azt is tudom, hogy sokaknak ez nem tetszik, de az ember ebben a korban már pontosan tudja, nem kell, hogy mindenki szeresse, elfogadja. Talán a képzőművészet nevelte ki bennem az egészséges értéktudatot, talán ez a munka, nem tudom. De ez egy erőt adó dolog, amihez persze sok megerősítést is kapok. És része az önreflexió is. E nélkül nem is nevezhetném értéktudatnak.
Az, hogy végül szakirodalmi lábjegyzet lesz az Igazgyöngyből, vagy mégiscsak lesz valami hatása a generációs szegénység kezelésében, a toleránsabb, humánusabb világ elérésében, nem tudom. Ezt a jövő dönti majd el. Minden esetre azt biztosan tudom, hogy csinálni kell tovább, elemezve, figyelve, keresve tovább az utakat ebben az önmagából kifordult világban, és remélve, hogy valamikor ennek több haszna is lesz, mint a kapcsolatrendszerünkben levő gyerekek, családok életének segítése.
Bár tudom, ez is fontos, és ezzel is meg kellene elégednem.
Talán ezt kellene erősítenem magamban. Hogy elég ez is. Akkor talán nem nyomasztana a kérdés: hogyan tudnék jobban hatni?