Szép eredményként könyveltük el nemrég, hogy a Fiatal Anyukák Klubjának tagjai egytől egyig ott voltak a szomszédos településen levő iskola szülői értekezletén.
Sokan mondhatják most, hogy ez mitől akkora eredmény? Hiszen ez a természetes…hogy a szülő elmegy a gyermeke szülői értekezletére. Az lenne…de nem az.
Nyilván, ha visszanézek a kezdeti időszakra, a korábbi évekre, nekem óriási eredmény, mert látom azt az utat, amin eljutottunk idáig. Mert igen, a szülők (nem ők, akik most így működtek, hanem egy nyolc-tíz évvel ezelőtti szülői generáció) leginkább a “nem együttműködő” típusba tartozott, akik csak akkor mentek be az iskolába, ha “behívatták” őket, vagy, ha nekik volt problémájuk valakivel, legyen az pedagógus, vagy gyerek. Ez utóbbit mindig valami konfliktus előzte meg, tanár-gyerek, vagy gyerek-gyerek között, és sokszor kezelhetetlenül alakultak, hangosan, agresszívan, fenyegetőzőn, a gyerekek esetében pedig gyakran önbíráskodás is történt, aminek mindig volt folytatása az iskolán kívül is.
A kedd-szerdai Civil Sugárút rendezvényének keretében tartottam egy rövid előadást, a sok sebből vérző oktatási rendszerünk egyik sebéről, a szegregációról. Feltettem a facebookra a szöveget, de többen jelezték, hogy linket szeretnének, mert a tovább-osztásra így jobb lehetőség nyílik. Felteszem hát ide is, a blogba.
Akik érintett pedagógusok, és szegregált iskolában tanítanak, nekik biztosan megerősítő lesz olvasni. De akik nem, azoknak is elgondolkodtató lehet. De legjobban azt szeretném, ha mindenki úgy olvasná, hogy közben a jövőre gondol. És ne arra, hogy éppen most neki mi a jó. A rossz dolgok gyakran azért történnek meg, mert későn gondoljuk azt, hogy ebből rossz sülhet ki. Utólag mindig világosabban látszik minden. De akkor már késő. Visszarendezni mindent sokkal nehezebb.
A szeptember mindig nagyon nehéz. Idő kell, mire visszarázódnak a gyerekek az iskolába, mire képesek azok között a szabályok között működni, amit vagy a rendszer ír elő, vagy mi alkotunk meg, sok esetben velük együtt, közösen. A pedagógusnak nálunk ilyenkor a legnagyobb feladata tudatosítani a kereteket, amelyek között a gyerekekre...
Sokféle jelzést kapok. Ilyet is, olyat is. Beszélek pedagógusokkal, akik küzdenek, de nem adják fel. Akik érzik, óriási a baj, mégsem hátrálnak meg, hanem századjára is nekifutnak a reménytelenül problémás gyereknek, nem hagyják magára, hanem újra és újra visszatérnek a konfliktusokat elrendezni, biztatni az alig-teljesítményt nyújtót, küzdeni a szülővel, kollégával,...
Az, hogy az integrációnak gátja e a pedagógusok előítéletessége, érdekes kérdés. Hogyan tud az velük dolgozni, aki maga sem hisz abban, hogy működhet...
