Rémülten nézem a törvénytervezetet, a társadalmi leszakadásban végzett munkánk szemszögéből is. Azt hiszem, ebben az egészben az a legnehezebb, hogy miközben megtaláljuk azokat az utakat, beavatkozási pontokat, amelyek a megoldást rejtik, közben a rendszer folyamatosan lezárja, vagy leszűkíti őket.
Így, miközben eltökélt célunk, hogy ne egy civil zárványt hozzunk létre, melyből majd maximum szakirodalmi lábjegyzet lesz, mint “jó gyakorlat”, vagy szakmailag is értékelhető próbálkozás, hanem a rendszerre próbáljunk meg hatással lenni, folyamatosan szorulunk abból.
Az egész pedagógusszakma leértékelődött. A folyamat nem most kezdődött, de mostanra csúcsosodott ki. A szakemberhiányt úgy próbálják megoldani, hogy minimalizálják benne a szakmaiságot. Ott van ez a szakemberképzésben, a képzési idő rövidítésével, vagy a felvételi ponthatár nevetségesen alacsony szintre állításával, és ott van az alkalmazási feltételek rögzítésében is.
Nem kell már felsőfokú szakképesítés az óvodapedagógushoz, a méltán híres óvónőképzésünk szobra ledőlni látszik, nem kell a gyógypedagógus munkakörhöz sem gyógypedagógus szakképesítés, a szakos ellátást pedig egy nagy homály fedte már az elmúlt tanévben is. Lassan gyermekfelügyeletté silányul a pedagógia, mindenki taníthat bármit, mintha nem lenne speciális tudás, módszertan minden tantárgy mögött. Így azt vizionálja, hogy az általános iskolai tudásszinthez elég az általános iskolai végzettség is.
Mindez nem teszi vonzóvá a pedagóguspályát, nem fogja megoldani a szakemberhiányt, csupán működőképessé tesz (bár ezt is kétlem) még egy darabig egy olyan rendszert, ami így, törvényileg is alátámasztva nagyon sötét jövőképet fest elénk.
Eddig ugyanis csak eltussolták a szakemberhiányt, nem lehetett adatokat elérni, hogy pontosan látható legyen, hol sérül a szakmaiság, most viszont egy törvényileg meghatározott rendbe állítják a helyzetet, aminek egyértelmű az üzenete: az oktatás nem (sem) fontos terület az állam működésében.
Nem fontos, mert nincsenek hozzárendelve szakmai kritériumok. Vagyis, ott vannak, de alacsonyabb szinten, megfelelő speciális tudás nélkül. Olyan lett a pedagógia, mint a foci. Mindenki érthet hozzá. (Bár gyanítom, hogy a futball világában kormányzatilag sokkal erősebben tartanak szakmai szempontokat a fejlesztésben.)
A társadalmi leszakadásban élők problémájában már rég elveszítettük az oktatás esélykiegyenlítő funkcióját. Most úgy tűnik, ehhez a szinthez igazodik a többieké is. Miközben szignifikánsan nő az SNI (sajátos nevelési igényű) és BTMN (beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel küzdő) gyerekek száma, nem változik, sőt nehezedik a rendszeren belül a fejlesztésük.
Sokszor írtam már arról, hogy a generációs szegénységben élő gyerekek szerintem mind traumatizáltak, és mindegyiküknek szüksége lenne speciális fejlesztésre, minél korábban, annál nagyobb az esély arra, hogy aztán a többiekkel együtt haladhassanak.
Azok a szülők, akik bírnak a felismerés és a lehetőségek megkeresésének képességével, és anyagilag is adottak a feltételek, ők megtalálják a módját annak, hogy segítséghez jussanak, ha a fejlődés fogaskerekébe homokszem kerül.
De a társadalmi leszakadásban érintetteknél ez nem adott. A szülőknél nincs tudás arra, hogy időben felismerjék a problémát, mert ahhoz nekik is megfelelő ismeretek, látásmód, és szülői felelősség-érzésre lenne szükség. A rendszertől kaphatnának segítséget, a védőnői hálózattól, de az is válságban van most, ráadásul igazából ők sem tudnak már rég megbirkózni a problémákkal, nincs prevenció, számukra is csak a küzdelem van.
A terepen dolgozva pontosan látjuk ezt. Látjuk, hogy a gondozási feladatokban milyen átörökítések vannak, úgy visznek mindent, ahogy az anyjuktól látták, mérföldekre vagyunk pl. a fogápolástól, vagy itt van a folyamatosan, minden nyáron felbukkanó rühesség, hogy az egészséges táplálkozás értelmezhetetlenségéről ne is beszéljek. És ezek még mind csak a fizikai feltételek hiányából adódó problémák.
Ezekkel sem tudunk a lakhatási szegénységben megbirkózni, és akkor még ott van az a terület, ami a gyerekek fejlesztéséhez kapcsolódna. Amihez szintén nincs tudás, hiszen nincs meg az a játék, mese, beszélgetési kultúra sem, amit az intézményrendszer elvárna, amihez a központi fejlesztések meghatározzák a célokat. Óriási űr van a viszonyulásokban, mert a szülők sem kaptak sem az iskolarendszertől, sem a családjuktól eleget ahhoz, hogy másfajta viszonyulást építhessenek fel. Ehhez segítség kellene, de már rég nincs megfelelő szakembergárda, aki ezt a rendszeren belül megadhatná. Pszichológus, fejlesztőpedagógus, logopédus, korai fejlesztő, gyógypedagógus…
Ezek a hátrányok pedig csak halmozódnak, generációk óta. Maguktól nem fognak tudni változtatni rajta a benne élők. Itt lenne a rendszer felelőssége. A “gondoskodó államé”. Ami esélyt adna a változásra, nemcsak a szegények miatt, hanem az élhető ország miatt.
Mert mindez a jövőnket határozza meg. Most már törvénybe foglalva is láthatjuk: mindenki gondoskodjon magáról nemcsak az egészségügyben, hanem az oktatásban is. Mert a rendszer ennyit nyújt: egy zavaros, lebutított közoktatást, amiben pl. már nem számít, ki, milyen képesítéssel van pedagógus munkakörben foglalkoztatva, de arra nagyon ügyelnek most is, hogy kívülről, akár egy szakkör tartására ne mehessen be szakképesítés nélküli civil. Mert még bevisz valamit, ami nincs kontroll alatt. És ez óriási veszély.
Szerintük. Miközben az igazi veszélyt épp most törvényesítik.
Kellene értelmeznem az oktatáshoz viszonyulást abban is, hogy mindeközben a Lázár-birtokon milliárdokért építenek vízágyakat a vemhes üszőknek, de ez egy másik vonal. Bár talán mégsem az. Mert jelzi a fontosságokat.