Ahogy változik a világ, újabb és újabb viszonyulások kerülnek előtérbe. Nő a szakadék a társadalomban, és meg kell próbálnunk megtalálni olyan kapcsolódásokat, amelyek mérsékelhetik ezt.
Sokat változtam én is ebben… Van persze, amit most is nehezen viselek, pl. ha egy pályázatból, ami a társadalmi leszakadás, a szegénység csökkentéséről szól, a zárókonferencián drága svédasztal van. Mert az erre fordított pénz ugyanabból a költségvetésből van, és annak biztosan lett volna helye a célcsoport támogatásában. Valahogy ez így nem volt kerek nekem sosem, és attól tartok ezt nem is tudom már elengedni. Ugyanígy vagyok a saját rendezvényekkel is, azt hiszem, sosem leszek képes drága támogatói rendezvényeket szervezni abból a pénzből, amiből gazdálkodunk, mert nem erre kapjuk.
Az alapítvány 24 éves történetében alig emlékszem olyanra, hogy első osztályon utaztam volna a vonaton, talán kétszer-háromszor, amikor nem volt jegy az IC-n másodosztályra. És nagyon ritkán ültem taxiba is, csak, ha késésben voltam (többnyire a MÁV miatt), mindig tömegközlekedéssel utazom. Ha fent kell aludnom, általában valakinél alszom, sokan szívesen látnak… ha többen megyünk, akkor költséghatékonyabb autóval, ekkor próbálunk valami nagyon kedvezményes szállást keresni, de inkább hazajövünk éjszaka, ha éjfél előtt hazaérünk, mindig bevállaljuk. Nincs napidíjunk, és nincsenek általunk szervezett munkareggelik, ebédek, vagy vacsorák. Lehet, most sokan mosolyognak…de valahogy így érzem etikusnak. Egy gyermekszegénység ellen dolgozó alapítványnál számomra ezeknek is illeszkednie kell egy összképhez. .
Tovább olvasom
