Próbálom már jó ideje megérteni, mi, miért történik körülöttünk. Próbálom ezt nagyobb távlatokban is nézni, hiszen az egész pályafutásom a társadalmi leszakadás elleni munkában telt, még, ha az elején nem is ennyire tudatosan, és csak a pedagógiára koncentrálva. A felismerés, hogy ez az egész mennyire bonyolult, és mi minden hat rá, folyamatos tanulás volt, és az ma is.
Azt gyakran mondom, hogy mindenkinek, aki emberekkel foglalkozik, el kellene tölteni legalább egy évet a szegregátumok világában, mert itt nagyon átértékelődik minden az emberben, tudásról, magabiztosságról, hatásokról. Itt hamar megtapasztalja a tehetetlenség bénító érzését, ugyanakkor sokszorosára nő a késztetés is, hogy próbáljon tenni valamit.
Bár nem vagyok abban biztos, hogy ez mindenkire úgy hatna, mint rám, hiszen ehhez kell önreflexió is, no meg némi önazonosságra törekvés. Mert ha valaki úgy vesz ebben részt, hogy a történet leginkább róla szól, az kényszeres önigazolásba csúszik, csak a sikerekről beszél, mert attól fél, ha bevallja, mennyire nehéz és kudarcokkal teli ez a munka, akkor az ő nimbusza sérül. Vagy lehet, csupán annyira hisz a maga igazában, hogy ezt nem is tudatosan csinálja…bár e mögött is ott lehet valami elcsúszás, amivel érdemes lenne szembenézni.
Valaki azt mondta nekem a múltkor, hogy mennyit fejlődtem az utóbbi években. Nos, nyilván tanulok én is, ma is, mindenből, bár nem kérdeztem meg, konkrétan mire érti. Amit én érzek, hogy képes lettem jobban értelmezni a folyamatokat, talán bölcsebben, többet figyelve és gondolkodva dolgozni. De ez lehet, a korral jár…vagy a világ változásával, ami egyre ingerültebb, támadóbb lett. És amiben épp ezért egyre kevésbé érzem jól magam.
Mert amíg a szegregátumok világában minden nehézség ellenére egyre inkább érthetőek és kiszámíthatóak számomra a történések, úgy egyre inkább értetlenül és elkeseredve nézem, mennyire torz folyamatok játszódnak le abban a rendszerben, ami meghatározza az életünket. És meghatározza azt a munkát is, amit azokért végzünk, akik nem is látják, nem is értik, mi, miért történik.
Ahhoz, hogy lássák és értsék, ahhoz változnia kellene annak a rendszernek, ami képtelen kezelni a társadalmi leszakadást. Mert csak az ügyekkel foglalkozik, nem az okokkal. Miközben világos, hogy így sosem fog változni semmi, bármennyire a rendőri attitűd tevődik rá. Az okok kezeléséhez ugyanis másfajta munkakultúra kell, nem az erőből megoldások, a kényszerítő viszonyulások rendszere. Annak is van helye persze, szükség is van rá, de nem a pedagógiában, az egészségügyben és a szociális munkában. Az ugyanis eredendően másfajta attitűddel és módszerekkel dolgozik, dolgozott mindig is, és ma is, szerte a világban. Legalábbis azon a részén, ami halad.
Úgy kellene összerakni a hatások rendszerét, mint ahogy egy puzzle-t rakunk ki. Minden területnek megvan a maga feladata, sajátossága, hatásrendszere, és ezeknek illeszkednie kellene egymáshoz. A sajátosságok azonban ebben a puzzle-ban más formákat eredményeznek. Ami most megy, az egy durva egyformára szabás, egy merev “rendbe”, amiben nincs helye a szakmai sajátosságoknak, a másfajta megoldáskeresésnek, csak annak, hogy engedelmesen betartsák a “fentről jövő” utasításokat. A puzzle szabálytalan alakjait négyzetrácsosra szabják, de ez idegen az élettől.
No és itt kanyarodok vissza az önazonosságra törekvéshez. Mert ez szerintem nemcsak a személyekre vonatkozik, hanem a rendszerekre is.
Ebben az egész figyelő, értelmező folyamatban a legsokkolóbban az hatott rám, mikor felismertem az azonos mintázatokat. Akkor kezdett átértékelődni bennem minden, amit addig (naivan) hittem a döntéshozói felelősségről. Mert én nagyon sokáig abban a “göncárpádos” képben éltem, hogy aki szerepet vállal egy ország életének irányításában, annak tudása, és stabil értékrendszere van, amiben önazonos.
De ma már tudom, hogy ez nem így van. Már tudom, hogy az önös érdekek vezetnek itt is, ezen a szinten is, félelmetesen azonos viszonyulásokkal, mint amit a szegregátumokban megtapasztalunk. A hatalmi játszmák, a másik ember manipulálása, az alárendelés mechanizmusai, a saját haszonhoz jutás mindenekfelettisége, a kicsinyes bosszú, a másik baja iránti káröröm, stb. ugyanazzal a tintával íródik itt is, és ott is. Ugyanúgy más szótárban vannak az etika elfogadott fogalmai attól, amit egyetemes emberi (és keresztény) értékek szerint eddig írtunk, és nem is értik, hogy hol feszülnek ebben az ellentmondások, amelyek egyre távolabbra tolják az önazonosságot.
A szavak lehet, mások, de a tartalmak azonosak. És ugyanúgy nem értik, sem itt, sem ott, hogy miért nem önazonos a kép. Ha a keresztény elveket valljuk, miért szegregálnak az egyházi iskolák? Ha az átláthatóság a bizalom alapja, akkor miért titkosítanak? Ha a lopást büntetik, akkor az előnytelen haszonszerzés fölött miért hunynak szemet? Ha kimondják, hogy erkölcsileg valami nem vállalható, miért nézik el, ha a köreikben valakinél kiderül? Ha a béke pártján vannak, miért szítják a gyűlöletet a médiabirodalomban?
És még azt sem mondhatom, hogy a tudáshiány valami nagy különbség. Sőt, azt hiszem, ha a szegregátumokban pl. megkérdezték volna, építsünk-e egy lombkorona-sétányt egy fa nélküli erdő helyére, csak, mert van rá pénz, megkérdezték volna, mi értelme van. Persze ha csak annyi, hogy a megvalósítás anyagiakban nekik is jelent valamit, biztosan azt mondják: csináljuk. Mert ez egy ilyen világ.
Soká tudtam elfogadni, megérteni, hogy a generációs szegénységben ezek a viszonyulások miért olyanok, amilyenek. Még ma is azt hiszem, az a megoldás, ha ezeket a viszonyulásokat úgy próbáljuk más pályára állítani, hogy abban más életstratégiák íródjanak, és támogassák az integrációt/inklúziót.
De ha a rendszer működéseiben azonos mintázatot találunk, akkor hol körvonalazódnak azok a bizonyos “más pályák”? Vagy ez az új önazonosság, és én keresek valamit, ami nincs? És vajon ez így jó lesz?
Talán nem kellene ezen (sem) tipródni. Hagyni mindent, hogy menjen a maga útján. Csak ne érezném közben, hogy a szakadék felé megyünk.