Mostanában több szakdolgozó kérdezett rá nálam a kihívásokra… Amiben talán a legtöbb változást megéltük, részben a probléma beágyazottságának megértése, részben pedig a társadalmi közeg változása miatt.
Amikor elkezdtük, még egyetlen kihívás magasodott elénk: a generációs szegénység, és vele a gyerekszegénység csökkentése, a sokat emlegetett kiút, kitörési pont megtalálása és támogatása. Aztán lassan kiderült, hogy ez sem egy egyszeres kihívás, itt is több szegmensben kell gondolkozni, ami mind más-más stratégiát kíván. Hiszen a lakhatási szegénység kihívásával megküzdeni nem ugyanaz, mint mondjuk az uzsora jelenségével. Vagy az önfenntartási képességek hiányának problémája sem a családon belüli erőszakkal.
Folyamatosan újabb és újabb kihívások kerültek elénk, majd egy idő után új területtel szembesültünk, az intézményrendszerrel, amivel egy közös munkakultúra kialakítása nem kisebb kihívás, mint a leszakadó családokkal dolgozni. Hamarosan egy olyan kihívásrendszerben találtam magam, amiből muszáj volt elengedni azokat, amelyekre a legkevésbé tudunk befolyással lenni. Miközben ott vannak azok is, hatnak azok is, de a küzdelem eredményessége nem, vagy alig kimutatható, miközben rengeteg energiát vesz el tőlem is és a csapattól is.
Ezekre a harcokra szoktam azt mondani, hogy alulmaradtam… Muszáj voltam elengedni, mert én magam többet sérültem benne, mint ami elviselhető, és egy idő után a többi területre is negatív hatással voltak a megnyíló új frontok. Egyik ilyen volt az egyházakkal folytatott küzdelem az egyházi iskolák szegregáló hatása miatt. A másik a roma integráció/érdekképviselet területe. Amiért nem küzdök tovább, mert konfliktusok sora őrölte fel bennem a hitet, hogy ezen a területen is van dolgom. Ráadásul meggyőződésem, hogy sikeresebbek vagyunk, ha nem etnikai alapon közelítünk a megoldáshoz, hanem a szocializációs minták felől. De mondhatnék még kisebb szeleteket is, ahol most nincs mód változtatásra, pl. az egészségügyből, a közmunkával kapcsolatban, vagy épp a korrupciós esetek magasra futó szálainak felderítésében.
Ezek ma is meglevő kihívások, és sorra szaporodnak, a civil szerepvállalással, a státusztörvénnyel, a gyermekvédelmi törvénnyel és még sorolhatnám. Amibe mindbe bele kellene állni, de már nem megy… Muszáj arra koncentrálni, ami a legfontosabb, még akkor is, ha ezek a kihívások is meghatározzák, és nehezítik az előrelépést.
Mi most a jövőképe az Igazgyöngynek? Nagy dilemma… Koncentráljunk a modellfejlesztésre, elemezzük, írjuk le adaptálható módon, amennyire ezt lehet, azokkal a rendszerekkel, amelyeket működtetünk, összevetve az államival, kimutatva a kockázatokat, kudarclehetőségeket, és várni arra a politikai szándékra, ami beemelheti majd az állami problémakezelésbe? Vagy vigyük tovább a modellt más településre, mert ebbe sosem fog beleállni a politika, ez marad civil terület? Ha betömjük az állam rosszul működő rendszerének réseit, az fenntartható megoldás? Mi kényszeríti így rá az államot a változtatásra? Nem inkább arra kellene törekednünk, hogy hassunk a rendszer átalakítására? Meddig tudjuk biztonságosan vinni ezt a munkát ebben a folyamatosan mindent bekebelező állami-egyházi szisztémában? És miből finanszírozzuk? Adományokból? Meddig?
Rengeteget gondolkodom ezen… De közben biztosan tudom, hogy jó úton járunk. És azt is, hogy nem adhatjuk fel. De a dilemma nemcsak engem foglalkoztat, hanem másokat is.
Megmutatok egy levelet. Egy évek óta mellettünk levő támogatótól kaptam. Ugyanazok a vívódások vannak benne is. megértem, nem is tudok vitatkozni vele, mert neki is igaza van. Egy döntést meg lehet hozni érzelmi alapon, és tudatosan, tényekre támaszkodva.
Ha közel vagy, ha benne vagy, nem tudod kivonni az érzelmi bevonódást. De talán épp ez tart benne ebben az egészben minket. Őt is befolyásolja az érzelem. Csak őt most ellentétes irányba, mint engem.
Nem is fűzök hozzá mást. Vívódunk. Mindannyian.
“A mai napon megszüntettem a havi rendszeres utalásomat az Igazgyöngy számára 🙁 Oknak megjelölhetném, hogy nyáron nyugdíjba mentem, de igazából az új élethelyzetem nem tenné lehetetlenné a további támogatást. Más a baj. Illetve mások a bajok.
10+ évvel ezelőtt nagy örömmel bukkantam rá az alapítványra, olyan helynek találtam, ahol kiváló, elkötelezett, lelkiismeretes emberek végeznek emberfeletti munkát, azért, hogy azt az elképesztő szakadékot, amely Magyarországon az emberek lehetőségei között, születésük pillanatában megnyílik, áthidalják. Akkoriban egy világcégnek dolgoztam és jó érzéssel töltött el, a világképemet megtámogatta, hogy Amerika harmadik leggazdagabb emberének pénze eljut a magyarországi mélyszegénységben élőkhöz és ehhez nekem közöm van. Az azóta eltelt években folyamatosan a legnagyobb bámulattal figyeltem a felelős és hosszútávú gondolkodást, az őszinteséget, a türelmet és a következetességet, az iskola és közösségteremtést, a mintaadást, egyáltalán, a reményt, hogy lehet másképp, tisztességesen, nyíltan, empátiával, felelősen, egymásra támaszkodva megoldást találni, jobb országot teremteni. Ma már ez utóbbiban nem hiszek.
Hogy mit kéne tenni, nem tudom. Lehet, hogy csak én nem tudom, de az is lehet, hogy ebben a helyzetben nincs megoldás.
Azt látom, hogy a nagy folyamatok önzáró módon teszik lehetetlenné a helyzet pozitív változását. (Ukrajnai háború, ennek következtében, Magyarország nemzetközi elszigetelődése, ennek következtében, a jelenlegi kormány civilizációs mázának további kopása, a szabad rablás és a szabad taposás jogának további eszkalációja, ennek következtében, a cinizmus, a manipuláció és az agresszivitás további fokozódása, a gyengék kifosztása, stb. stb., stb.)
És kicsiben ugyanez. Megnéztem a 2022-es választások toldi szavazókerületének eredményét, …, gondolom, Neked nem lesz meglepetés, de én csak most láttam és.., 93,07%.ot kapott a fideszes jelölt és 5,94%-ot az közös ellenzéki jelölt. Két évtizedes hibátlan és embertelen mennyiségű munka után, a jelenlegi kormányzat legnagyobb vesztesei ennyire képesek felismerni saját érdekeiket és önként és dalolva tartják hatalomban azokat, akik rájuk (legjobb esetben) mint ignorálni való problémára tekintve építik politikai rendszerüket.
Mindeközben a roma értelmiség nem azon vekeng, hogy saját képviseletük hogy került Farkas Flórián és társai karmai közé, hanem a feltűnnek a FB oldaladon és Téged kérnek számon, hogy nekik nem megfelelő roma reprezentációt kommunikálsz a mindennapjai tapasztalataid alapján. Vagy a mostanság agyonhájpolt Háromezer számozott darab,…amiben a rendező a fehér bűntudatról és a fehér megmentő visszás szerepről szeretett volna beszélni… mintha ma Magyarországon tényleg ezek léte és nem ezek hiánya lenne a probléma…. Elképesztő.
Szóval, mostanra valahogy oda jutottam, hogy ha azt nem is tudom megállapítani, hogy mi a megoldás, de azt talán igen, hogy mi nem.
Nem megoldás, ha civilként, az adózott jövedelmemből finanszírozok állami feladatokat, amelyek ellátása az állam kötelessége lenne, különösen úgy, hogy a jövedelmem tekintélyes részét (adó formájában) pont erre hivatkozva veszi el. Nem akarok hasznos idióta lenni, akit kétszer húznak le ugyanazért és közben még térdüket csapkodva ki is röhögnek, mert ezzel csak bátorítom a gazembereket.
Nem megoldás, ha olyan szervezetet támogatok, amit a romák nem tekintenek a sajátjuknak. Ha nincsenek ilyenek, vagy számomra láthatatlanok, vagy nem működőképesek vagy eredménytelenek, akkor nem támogatok ilyesmit. Nem akarok white saviour lenni, (aki már ebből következően rasszista) és csak a “megmentőből” tudok visszalépni, hiszen fehérnek születtem, így is fogok meghalni. Innentől kezdve, csak olyat támogatok, aminek az eredménye a számomra még hátralévő időben, a rossz szememmel, a csekély értelmemmel még látható. Terelgetem az unokáimat, sétáltatom az állatmenhely kutyáit, pénzt küldök a Kárpátaljai Sárkányellátónak, hátha az egyik ott szolgáló srác (akit ismerek személyesem és a családjának többször voltam már vendége,) túléli a háborút és fel tudja nevelni a három gyerekét.
Sajnálom, ha elszomorítottalak és furdal a lelkiismeret, hogy még én is tetézem a gondjaidat. :(“