Pénteken hallgatókkal beszélgettem a Szegedi Egyetemről, van egy képzés a hálózati munkáról, esélyteremtésről, melybe mi is bekapcsolódtunk.
Egy ponton felmerült egy kérdés, egyikük esetelemzése kapcsán, hogy valami most azért történt úgy, mert roma volt az illető, vagy azért, mert a szegénységben sajátos szocializációs mintákat kapott. “Jó kérdés.”- mondta a hallgató, mikor rákérdeztem – “Talán mindkettő.” Innen indult el a beszélgetés erről, amiről szerintem nagyon fontos gondolkodni. Én magam is folyton visszatérek hozzá, mert én is formálódok ebben a munkában, és a társadalmi közeg is változik, amiben ezt az egészet folyamatosan értelmezni kell.
Persze, mindig oda lyukadunk ki, hogy minek tekintjük a cigányságot? Nemzetiségnek, vagy leszakadó, szociális problémákkal küzdő, generációs szegénységben élő társadalmi csoportnak? Ha nemzetiség, akkor épp úgy kellene rá néznünk, mint a német, szlovák, román, stb. csoportra, akik nemzetiségként élnek Magyarországon, és a hagyományaik, kultúrájuk mentén értelmezettek. Nemzetiségi iskoláik segítik az identitás fenntartását is. Van erre is példa roma vonalon, középiskolai szinten, de közben az oktatási szegregáció az általános iskolai vonalon nem ezzel a fókusszal szerveződik.
Nem válik tehát általánossá a nemzetiség szerinti értelmezés, előtolakodnak más szempontok is. Talán jól mutatja ezt az is, hogy még olyan időszak is volt, mikor külön módszertant dolgoztak ki a pedagógiában rájuk, holott ennek nem volt megfelelője egyetlen nemzetiség esetében sem. Romapedagógia létezett, de német, vagy szlovák pedagógiáról nem hallottunk.
Ha viszont a társadalmi leszakadásban, a generációs szegénységben érintettként próbáljuk értelmezni, abban nincs helye etnicizálásnak. Ott a szegénységben átörökített túlélési stratégiák, szocializációs minták a meghatározók.
Vagy ott van mindkettő, egy nagy gubancban? Ki lehet ezt egyáltalán bogozni valaha?
Nyilván nem tagadható, hogy a generációs szegénységben élők legnagyobb része roma. Amikor ezt az egészet elkezdtük, én is sok energiát fektettem abba, hogy a roma identitás oldaláról közelítsek. Mert azt hittem, ez kizárólag roma kérdés. Mert ezt hangsúlyozta mindig, mindenhol mindenki. Figyeltem hát nagyon, hol, milyen jó gyakorlatokat látok, és azt is, hogy hol vannak tartós, az integrációt támogató hatások. Úgy tekintettem én is erre, mint egy izgalmas, ismeretlen terepre, romantikusan vonzó világra.
Különben megérintett ez a gyerekrajzokkal is…. még a pályám kezdetén. De – és ez is egy nagyon nagy ajándék volt nekem- megéreztem, már az elején, hogy meddig vannak ők benne, és meddig vagyok én, a szakmai irányító abban benne, hogy olyan “cigányosak” legyenek a rajzaik. Ezt nagyon fontos érezni, mert abból, ha nem roma identitással élő próbálja építeni a roma identitást, nos, abból nem lehet hiteles történet. Nagyon nagy pedagógiai alázat kell ehhez, önreflexió, és állandó figyelem. Ha nem jön elő belőlük pl. a hosszú hajú lány, a pipázó öregasszony, vagy a lovak, mint képi elem, nem szabad nekünk tolni. Csak azt és úgy, amit az ő világuk, identitásuk beletesz. Persze a roma mesevilág ad ebben mozgásteret, de a lényeg, hogy ők értelmezzék ezt és ne mi.
Aztán folyamatosan azon voltam hogy helyzetet teremtsek nekik, erre fókuszálva. De ez is tőlünk jött, mert mi kerestük a pályázatokat, a tánctanárt, mi vettünk hangszereket, szerveztük a fellépési lehetőségeket, és így próbáltuk előcsalogatni belőlük a kulturálisan összetartó közösségi tartalmakat. Mi akartuk…ők csak elfogadták tőlünk. Az energiabefektetés a részünkről volt nagyobb. Aztán, ahogy jobban értettük már azt is, hogy pl. milyen a romungró és az oláh cigány viszonya, és ki, mit tart a saját kultúrájának, és ezt össze tudtuk vetni az autentikusnak mondott tartalmakkal, egyre inkább látszott, ezzel nem nekünk van dolgunk.
A társadalmi leszakadás folyamatos értelmezése, amire mi mindig próbálunk a teljes beágyazottságában ránézni, minden szereplő szemszögéből, folyamatosan tolta át a fókuszt a szocializációs mintákra. Amelyek között biztosan vannak, valahol mélyen etnikai tartalmak is, de a meghatározó benne a szegénységben szocializálódás. A sztereotíp megközelítések pedig lassan- sok területen- mára érvényüket vesztették, mert átkúsztak a többségi oldalra is. Amiket rájuk olvasnak gyakran, mint a pénz, a vagyon, a hatalom mutogatása, a bűnözés, a korrupció, a feketegazdaság, a másik megvezetése, kihasználása, a közösségen belüli hierarchizálódás látványossá tétele, a könnyen pénzhez jutás útjai, az erőből, tudás nélkül boldogulás, az idealizált életformák, a szórakozás-mulatás, a nők helyzete stb. mind megvan a többségi társadalom történetei, viszonyulásai között is. Sőt, egyre többször lehet találkozni vele. Néha nem olyan nyersen, de ott van. Nagyon furcsa volt számomra ezeknek a párhuzamoknak a felfedezése a viszonyulások, viselkedések, életstratégiák terén.
Ami meg ezen felül van, pl. a lakhatási szegénység és az önfenntartási képességek hiánya, az a generációs szegénység hozadéka. Amiben erősen benne vannak az állam működési hibái, a szőnyeg alá söpréssel, a rossz beavatkozási pontokkal, vagy épp a szegregált oktatással.
Szóval, mi a munkánkat nem roma fókusszal végezzük. Igazából fel sem merül bennünk ez a kérdés, sem a gyerekeknél, sem a felnőtteknél. Ahogy a héten egy posztban fogalmaztam, én sem dörgölöm az orruk alá, hogy ők cigányok, és ők sem olvassák rám, hogy én meg nem vagyok az. Nem ez a lényeg.
Aztán, ahogy egyre jobban megerősödött bennem ez a hangsúlyváltás, évekkel ezelőtt fel is cseréltem a cigány kifejezést generációs szegényre. Amiben egyébként nem csak cigányok élnek. És ilyen megközelítésben a szegénység, a gyerekszegénység kerül előtérbe. Mivel azonban gyerekszegénység nincs önmagában, hiszen a gyerekek családokban élnek, ez meghatározza azt is, hogy nemcsak a gyerekekkel, hanem a felnőttekkel is dolgoznunk kell. A közösségeikkel is, ott is, ahol ezek roma közösségek.
A héten több megbeszélésem is volt, különböző hálózatokban. Az egyikben arról beszélgettünk, hogyan lehetne jobban kommunikálni a gyerekszegénység kérdését, hogy a közvélemény jobban foglalkozzon ezzel. Valaki ott felvetette, hogy sikeresebbek lennénk, ha nem roma kérdésként kezelnénk, mert azzal csak növeljük az elzárkózást ebben a gyűlölettel teli világban. Más azzal érvelt, hogy mindenki kerüli a témát, legalább nekünk fel kellene vállalni.
Nyilván nem egyszerű a kérdés, sehol sem. Mégis azt gondolom, mi, a többségi társadalomban akkor vagyunk jó úton, ha a szegénység ellen küzdünk. Ha ennek a mértéke csökken, akkor majd az identitás is fontos kérdés lehet. Amihez persze nyitottan kell állnunk, mi is támogatunk minden kezdeményezést, ami tőlük jön, de szerintem nagyon fontos lenne, hogy ne mi építsük az identitásukat, hanem ők.
A többségi társadalom pedig, ha elengedi a roma fókuszt, és a szegénységben szocializálódás oldaláról értelmez, könnyebben lenne szolidáris. Mert letenné a sztereotípiák csomagját, amit cipelünk magunkkal, a közbeszéd szintjén is, folyamatosan.
Vajon rá tudunk-e nézni így? Hogy elengedjük ezt az “évszázadok óta senki sem tudott rajtuk változtatni” vonalat? Ha a szegénységet helyezzük fókuszba, nem könnyebben találunk-e megoldásokat is? Olyanokat, amelyeket nem terhelünk azokkal a sztereotípiákkal, amelyek már nem is állják meg a helyüket? Ha nem az áldozati szerepet, a hibáztatást, és nem is a hősöket, hanem egyszerűen az embereket néznénk, akikkel együtt élünk, egy társadalomban?
Ha nem a különbözőségeket keresnénk, meg a sérelmeket, hanem az azonosságokat és a megoldásokat, biztosan könnyebb lenne. Mindannyiunknak. Persze a különbözőségeknek is helye van a világban….de nem jó, ha ebbe belemerevedünk. Csak akkor van értelmük, ha az azonosságokat már megtaláltuk.