Mint minden mögött, amiről írok, ebben is rengeteg tanulás van a részemről. Eleinte (persze még a GDPR előtt) is megkérdeztem, megoszthatjuk-e a fotót, amit készítettem nyilvánosan, hiszen meg kell mutatnunk a szegénységet ahhoz, hogy segítséget kérhessünk.
Ezt akkoriban mindenki értette, nem is volt gond ebből. Később, ahogy maguk a támogatottak is egyre inkább jelen voltak az online térben, látták a fotókat, és elindult a cikizés, csúfolódás, a gyerekek és a felnőttek között is, óvatosabbak lettünk. Hiszen nem akartunk konfliktusokat gerjeszteni, volt e nélkül is elég.
Aztán ott volt a közvélemény is, a maga előítéleteivel, és általában nem a szegénységet, hanem a rendetlenséget, a környezet ápolatlanságát vették le a fotókról információként, ami megint a negatív hatást gerjesztette, és ezt sem akartuk fokozni.
Szóval, elkezdtük másképp vinni a vizualizálást, gondosan válogatva a fotók között, kerülve a személyeket, stb. Az iskolai, tanodai, közösségi pozitív fotókkal nem volt baj sosem, persze ebben is mindent a GDPR szabályai szerint viszünk.
Az Igazgyöngy esélyteremtő munkája lépésről lépésre bővült az évek során. A gyerekekkel végzett munkához először a családgondozás csatlakozott, aztán a közösségfejlesztés, majd a munkahelyteremtés, végül az intézményi együttműködések mellé beépült az ügy-képviselet is.
Most kicsit változtattunk...bár a lényeg maradt.
Maradunk a pedagógiai fókuszú esélyteremtő modell mellett, melynek most a 14. évében vagyunk. Ezt az etapot egyébként 20 évre terveztük. Maradunk abban az alapállásban is, hogy a következő generációért dolgozunk, de a mostanival. Vagyis, hogy nem elég a gyerekekre fókuszálni, muszáj a szülőkkel is dolgozni azért, hogy biztosabb hátteret adjanak a gyerekeiknek az életstratégia-váltáshoz. És maradt az is, hogy mivel a gyerekekre fókuszálva próbálunk hatni, így elsősorban a nőkre építünk, bár minden programunk nyitott a férfiak számára is. A nőkön keresztül próbáljuk a hatásokat becsatornázni a családok életébe. Végül maradt az a tőlünk sokat idézett mondat is, hogy nem egy gyerekkel akarunk százat lépni, hanem százzal egyet, ami jelzi, hogy az ügy-képviseletben nem engedjük el a rendszerre hatás elképzelését sem, akkor sem, ha most ebben a pillanatban erre semmi esélyünk nincs.
Pénteken hallgatókkal beszélgettem a Szegedi Egyetemről, van egy képzés a hálózati munkáról, esélyteremtésről, melybe mi is bekapcsolódtunk.
Egy ponton felmerült egy kérdés, egyikük esetelemzése kapcsán, hogy valami most azért történt úgy, mert roma volt az illető, vagy azért, mert a szegénységben sajátos szocializációs mintákat kapott. “Jó kérdés.”- mondta a hallgató, mikor rákérdeztem - “Talán mindkettő.” Innen indult el a beszélgetés erről, amiről szerintem nagyon fontos gondolkodni. Én magam is folyton visszatérek hozzá, mert én is formálódok ebben a munkában, és a társadalmi közeg is változik, amiben ezt az egészet folyamatosan értelmezni kell.
Biztosan én vagyok rosszul összerakva, de még mindig azt látom és kapom indoklásként évek óta, minden felzárkóztatási program kapcsán, ha jelzem az elcsúszott fókuszt, hogy “nem az olyan mélyen levőkre irányul a program”. Vagy pl. “ott kell segíteni, ahol van fogadókészség.” Ahol “nem annyira alacsonyak az önfenntartási...
