Mint minden mögött, amiről írok, ebben is rengeteg tanulás van a részemről. Eleinte (persze még a GDPR előtt) is megkérdeztem, megoszthatjuk-e a fotót, amit készítettem nyilvánosan, hiszen meg kell mutatnunk a szegénységet ahhoz, hogy segítséget kérhessünk.
Ezt akkoriban mindenki értette, nem is volt gond ebből. Később, ahogy maguk a támogatottak is egyre inkább jelen voltak az online térben, látták a fotókat, és elindult a cikizés, csúfolódás, a gyerekek és a felnőttek között is, óvatosabbak lettünk. Hiszen nem akartunk konfliktusokat gerjeszteni, volt e nélkül is elég.
Aztán ott volt a közvélemény is, a maga előítéleteivel, és általában nem a szegénységet, hanem a rendetlenséget, a környezet ápolatlanságát vették le a fotókról információként, ami megint a negatív hatást gerjesztette, és ezt sem akartuk fokozni.
Szóval, elkezdtük másképp vinni a vizualizálást, gondosan válogatva a fotók között, kerülve a személyeket, stb. Az iskolai, tanodai, közösségi pozitív fotókkal nem volt baj sosem, persze ebben is mindent a GDPR szabályai szerint viszünk.
A riportokkal talán még több gondunk volt. Az írott formánál is sokat tanultam, eleinte teljes bizalommal el sem kértem a szöveget megjelenés előtt, igaz, régebben másféle volt az újságírás is… Aztán elkértem, hogy minden úgy legyen benne, ahogy elhangzott. Vagyis, ahogy szerettem volna, a legkevésbé félreérthetően.
Az ilyen riportokban is mennyi változás történt! Dolgoztam olyan riporterrel, aki jegyzetelés nélkül meghallgatta a válaszaimat a kérdéseire, majd pár napra rá elküldte jóváhagyásra, és semmit sem kellett javítanom. Más elküldte a kérdéseit, én pedig a válaszokat visszaküldtem, ezt nem kellett ellenőrizni, hiszen én írtam le. Aztán jöttek a “rögzíthetem a beszélgetést”-kérdéssel induló riportok, melyekből megint kétféle típus lett. Az egyik megírta a cikket a hallottak alapján (itt a félreérthető, vagy félreértett információk javítását kellett elvégeznem), vagy, gondolom, valami technikai eljárással az egész beszélgetést elküldte legépelve. Ez adja a legtöbb munkát, hiszen az élő beszéd kevésbé fókuszált, el-elkanyarodik, és ez nem alkalmas egy riportban rögzített válaszadásra. Sokszor órákat javítgatom, és úgy küldöm vissza.
Sok meglepetés ért a címek miatt is. Ma már ezeket is külön kérem, mert ebben a “kattintásvadász” világban mindenki igyekszik olyan címet adni, amin megáll az emberek szeme az információ-dömpingben. De ez sok esetben túl provokatív, néha bántó, és gyakran köze sincs a riport tartalmához. Jó néhány visszahívott cím után ma már elkérem a megjelenés előtt ezt is.
A videós riportokkal, melyek a helyszínen készülnek, még több a probléma. A szövegeseket azok közül, akikért dolgozunk, kevesen olvassák, de a videókat megnézik, és megint következik az, amit a fotóknál írtam. Ami aztán nagyon durva is tud lenni, volt már, hogy egészen komoly támadásokat váltott ki azoknál, akik egyébként is alig várják, hogy konfrontálódhassanak velünk. Ezek általában a “leszégyenítenek” minket, a falut, téma körül mozognak, mert mások is meglátják a házakat, még, ha az utcáról is, de mindig van, aki erre rákapcsolódik, felpiszkálja a többieket (néha ehhez külső segítséget is kap, kéretlenül is), és máris egy rágalomhadjárat közepén találjuk magunkat, amiben az agresszió nagy hullámokat képes vetni.
Ma már nem szívesen adunk lehetőséget efféle videóriportokra. Aki készíti, az elmegy, neki ennyi volt, de mi maradunk, és a szálakat nekünk kell elvarrni, sokszor hetekig tartó munkával. És még nem beszéltem arról, mikor valaki egy adott évben beleegyezik, beszél is a riportfilmben, majd pár év múlva elköltözik, és közli, hogy nem vállalja a korábban elhangzottakat. Mert az élethelyzetében változás állt be, és most már nem akarja. De ezeket mi nem tudjuk kivágni, eltüntetni… Mint ahogy azt sem tudjuk megakadályozni, hogy a fotókat, kiragadva abból a riportból, máshoz használják fel, valótlan dolgokhoz, pl. adománygyűjtéshez, tisztességtelenül. Persze megpróbáljuk, és gyakran el is érjük az álhírforrást, de ez is mind idő, energia, és bosszúság. No meg magyarázkodás, mert aki rajta van, ő nem érti…. neki mindig mi vagyunk a hibásak.
És, hát sokszor nem konfliktusmentes a videó, fotó elkészítése sem. Eleinte nagy türelemmel kezdtük újra a mondatainkat, meg mentünk át másik háttér elé, stb. ahogy kívánták. De egyre inkább azt éreztük, valami színpadi produkció kezd kialakulni, aminek a valósághoz egyre kevesebb köze van, és nem a valós kép lesz a lényeg, hanem az, amit a fotós, operatőr elképzelt.
Voltak már ebben cifra történeteink… amikor meg akarták cserélni a mikuláscsomagok házakhoz történő széthordását a kultúrházi mikulásünnepséggel, mert a “fényviszonyok” szerintük ehhez voltak jobbak. Vagy, mikor az előre eltervezett, másokkal összeegyeztetett programot, a megérkezésük után felborították. Hamar eljutottunk addig, hogy kimondjuk: nem, köszönjük az érdeklődést, de itt most vége. Emlékszem, mennyire meglepődött egyszer egy neves hírportál riportere ezen. Mondta, hogy dehát ők onnan jöttek! Én meg mondtam, hogy tudom, de ettől mi nem ájulunk el, mert mi meg itt vagyunk. És mi fogadjuk őket, mi teszünk szívességet azzal, hogy lehetőséget adunk, de ők most visszaélnek vele, stb.
Ma már ezt sikerült beépítenünk a munkánkba, a kockázataival együtt. De nagyon óvatosnak kell lennünk, vigyázni azokra, akikért dolgozunk. Nem hagyni, hogy kihasználja őket bárki. És persze magunkra is. Mert nem fogjuk visszapakolni az autóba az adományt, mert túl gyorsan raktuk ki, és nem lett elég a vágókép. Nem erről szól a munkánk. Nincs sem időnk, sem kedvünk ezekhez. És persze értjük, hogy nekik meg ez a munkájuk, de nem engedhetjük, hogy felül kerekedjenek rajtunk.
Mert nekik ez csak egy feladat…. ami fontos most, de másnap már más feladatuk van. Mi meg maradunk itt, és nekünk csökkentenünk kell minden olyan hatást, ami visszaveti a munkánkat.
Persze vannak jó tapasztalataink is. De a megjelenésekkel mindig vannak “utómunkálataink” a közösségekben. Ám lehet ezt az egészet jól használni is, a pozitív példákkal pl. sosincs gond. Csak az a baj, hogy nemcsak pozitív példák vannak, hanem egy sor olyan probléma, amit senki sem szeret látni. Azok sem, akik benne vannak. És ha csak a szépet mutatjuk, hamis képet adunk a társadalmi leszakadásról.
Talán úgy tudom megfogalmazni, hogy empatikusan, etikusan, a másikat tiszteletben tartva lehetne jól, hitelesen megmutatni a szegénységet. De azért nagyon nehéz ez, mert a közeg is kiszámíthatatlan, ahova a kép, riport, videó kikerül. A reakciók pedig nem javítanak, hanem rontanak a helyzeten. Ám elzárkózni sincs értelme… mert meg kell mutatni. Ugye, milyen bonyolult ez is? Ma hitelesnek maradni az egyik legnagyobb kihívás.