Az Igazgyöngy esélyteremtő munkája lépésről lépésre bővült az évek során. A gyerekekkel végzett munkához először a családgondozás csatlakozott, aztán a közösségfejlesztés, majd a munkahelyteremtés, végül az intézményi együttműködések mellé beépült az ügy-képviselet is.
Most kicsit változtattunk…bár a lényeg maradt.
Maradunk a pedagógiai fókuszú esélyteremtő modell mellett, melynek most a 14. évében vagyunk. Ezt az etapot egyébként 20 évre terveztük. Maradunk abban az alapállásban is, hogy a következő generációért dolgozunk, de a mostanival. Vagyis, hogy nem elég a gyerekekre fókuszálni, muszáj a szülőkkel is dolgozni azért, hogy biztosabb hátteret adjanak a gyerekeiknek az életstratégia-váltáshoz. És maradt az is, hogy mivel a gyerekekre fókuszálva próbálunk hatni, így elsősorban a nőkre építünk, bár minden programunk nyitott a férfiak számára is. A nőkön keresztül próbáljuk a hatásokat becsatornázni a családok életébe. Végül maradt az a tőlünk sokat idézett mondat is, hogy nem egy gyerekkel akarunk százat lépni, hanem százzal egyet, ami jelzi, hogy az ügy-képviseletben nem engedjük el a rendszerre hatás elképzelését sem, akkor sem, ha most ebben a pillanatban erre semmi esélyünk nincs.
Szóval, minden marad az eredeti célok szerint… de egy új struktúrában raktunk ezt össze. Ebben segítségünkre volt egy McKinsey/Corvinus egyetemi félév is, amikor együtt dolgozva hallgatókkal és szakemberekkel próbáltuk átgondolni újra a munkánk szerkezetét. És persze a sok egyéb szervezetfejlesztő program is, hiszen folyamatosan dolgozunk ezen régóta.
Ami eddig volt, azt három pillérként emlegettük, ezek mentén vázoltuk a célokat is. Az oktatás volt az első, a második egy igen széles pillér, családgondozás-kríziskezelés-közösségfejlesztés-munkahelyteremtés címszavak alatt futott, a harmadik pedig az intézményi együttműködések generálása volt. Nem volt ez sem rossz, de a második elem túl sokat foglalt magában, és nehezen lehetett már ebben érzékeltetni azt a sokpontú beavatkozást, amivel próbálkozunk.
Az egésznek az ellentmondásai a társadalmi hatékonyságméréssel buktak ki. Mert ha a kríziskezelés cél, akkor nyilván eredmény lehet, ha ezeknek csökken a száma. De a társadalmi beágyazottságunk közben növekszik, és ez eredmény…aminek hatására egyre több megkeresés érkezik hozzánk, kríziskérelmek sora. Ráadásul ki láthatta előre a Covid-ot, vagy a mostani inflációt, ami mondjuk úgy, hogy igencsak megnövelte a munkánkat ezen a területen? Miközben újra és újra átbeszéltük a kríziskezelésünk menetét, meg kellett állapítanunk: a kríziskezelés nálunk nem cél, hanem eszköz a bevonódás támogatására. Hiszen mi, a közösséggel megállapodva, 13 év óta nem a “nekik jár” szemlélet mentén segítünk, hanem egy un. fejlesztő segítségnyújtással, az aktivitást támogatva. Vagyis, ahogy a közös szerződésünkben annak idején az asszonyok megfogalmazták, nem jár a segítség mindenkinek….nem kötelező az együttműködés az Igazgyönggyel, de ha valakinek segítségre van szüksége, csak az kaphatja meg, aki nekünk is segít abban, hogy változzon az élet, élhetőbb legyen a falu, a közösség.
Nyilván így egy indirekt motivációs eszközzé válik az adományozás, de ennyi év után már pontosan látszik, hogy van eredménye, hiszen ha kapcsolódnak hozzánk bármilyen területen, bizonyítandó az együttműködést, és az “akarást”, annál a közös együttlétek előbb-utóbb változást hoznak. Mert ezekbe az együttlétekbe ágyazzuk be a fejlesztéseket.
Amikor a kríziskezelés ilyen módon kikerült a célok közül, többször fenekestül felfordítottuk a pilléreket is. Végül megállapítottuk, hogy ez egy kicsit intézményközpontú megközelítés volt, és talán jobban mérhető, kommunikálható, no meg új beavatkozási pontok is előkerülhetnek, ha a hatások mentén próbáljuk meg strukturálni a munkát. Ezzel felrúgtuk az intézményi kereteket, és rögtön könnyen láthatóvá lehetett tenni a hatásokat, melyekkel több felől próbáljuk támogatni a változásokat, vagyis a gyerekek jövőjét.
Most két fő területet jelölünk meg a munkánkban. Az egyik az egyéni életstratégia-építés támogatása. Ebben benne van az oktatás, a munka, és minden olyan elem, amikor az egyénre próbálunk hatni. Ám az elejétől pontosan tudtuk, az egyéni/családi támogatások, segítségnyújtások, fejlesztések képtelenek működni, ha azoknak nincs közösségi megerősítése. Muszáj, hogy legyen egy közösségi értékrend, ami támogatja az egyéneket a változásban. A közösség ereje feltétele az élhető településeknek.
Mindkét területen fókuszban vannak az életvezetési és a szociális kompetenciák, amiben benne foglaltatik a tudás, a képességek, készségek, és az attitűd is. Ezek mindegyikére hatnunk kell, gyereknél és felnőttnél egyaránt.
Minden, amit teszünk a fizikai környezetben (a lakhatástól a gyerekgyógyszerig, a ruhaadományoktól a szociális bérlakásig), vagy a szolgáltatások elérésében, ezt a két területet szolgálja: az egyéni életstratégia építés támogatását, és annak közösségi megerősítését. Minden egyes területen ott van az intézményi együttműködés is, hiszen nem egy “civil zárványt” akarunk, hanem egy, az intézményrendszer munkáját segítő civil partneri viszonyt, behozni ebbe az egészbe egy ok-kezelő fókuszt, a mostani ügy-kezelő mellé, bár jobb lenne helyette…de ettől messze vagyunk.
No és ott van az ügy-képviselet a szakmai hatás, és az un, érzékenyítés, a probléma kihangosítása és a tapasztalataink nyilvánosság előtti kommunikálása, ami reményeink szerint árnyaltabbá teheti a generációs szegénységről a többségi gondolkodást.
Most tehát ebben mérjük és kommunikáljuk majd a munkánkat. Amiben már rögtön új szempontokat is találtunk, pl. a társadalmi vállalkozásunk szervezésében, ami a sokszor megismétlődő kudarcokra talán megoldást adhat. Kibontakozott pl. az is, hogy lehet-e egy személyben egy szervezet segítő szerepben és munkáltatóként is. Nem nálunk, fejlesztőknél jelenik meg ez problémaként, hanem azoknál, akiket alkalmazunk, akik számára ez, azzal a szocializációval, amivel ők bírnak, nagyon nehezen értelmezhető.
És bennem persze, aki folyamatosan próbálja értelmezni ezt az egész társadalmi leszakadást abban az intézményi struktúrában, amit az ország vitt és visz ma is, hazai forrásból és uniós pályázatokból, felmerül, hogy mennyire lehet megoldani így a problémát. Mert az egy dolog, hogy igazi politikai szándék nincs erre. De vajon ez a struktúra, amiben próbálják kezelni, adhat-e megoldást? Nem azért nem haladunk egyről a kettőre, mert másképp kellene a problémát megfogni? A széttagolt intézményi hatások, melyek nincsenek harmonizálva, a határok kényszeres betartása, az ügykezelő szemlélet, és az egyre inkább a hatósági eszközök irányába csúszó attitűd eddig nem tudott valós eredményt felmutatni. Talán változtatni kellene valamin.
A generációs szegénység ugyanis úgy tűnik, masszívan marad az országban, sőt, egyre nagyobb térségeket határoz meg. És meghatározza a jövőt is. Mindannyiunk jövőjét.